Az utolsó otthon töltött napunk picit mélabúsan telt, bár anyának köszönhetően nem a pakolással ment el az egész. Délután beugrott Jenő bácsi meg Nóra néni, korábban nem volt alkalmunk találkozni, de még pont időben el tudtuk csípni egymást. Kaptunk tőlük egy hungaricumcsomagot, szép piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Nekem persze a celofán meg a szalag tetszett a legjobban. Sajnos miután ők elmentek már lassan alvásidő volt, mert hajnalok hajnalán kellett kelnünk. Még megbeszéltük Lackóékkal a részleteket, aztán egy gyors fürdés után már ágyban is voltunk.
Másnap, a hajnali kelés nem sikerült olyan jól, mint legutóbb, mert most én is felébredtem, sőt kiabáltam is egy adagot. A reptérre gyorsan felértünk, de ott most nem ment olyan simán, mint a múltkor. Ott találkoztunk Lackóval meg Milánnal, akik azokat a csomagokat hozták, amik a Mercibe nem fértek be. A 3 db bőrönd, melyek mind 23 kg fölött voltak, némi fönnakadást okozott a checkines hölgynek. Először is kicsit át kellett rendeznünk, hogy egy se legyen 23 kg fölött. Ezt-azt átraktunk a kézi poggyászba, pár könyvet, meg sajnos vissza kellett küldjünk Lackóékkal. Így már be tudtunk csekkolni, de sajnos csak Amszterdamig, a másik járatra nem bírt felrakni bennünket a hölgy, de még a csomagjainkat sem. Apa már itt sejtette, hogy ez így nem lesz jó, mert a KLM járatra az aranykártya miatt fel tudtunk adni 3x23 kg-ot, de gondolta, hogy az Air Astana nem lesz ilyen barátságos.
Elbúcsúztunk papáéktól, aztán mentünk a kapukhoz, ők meg dolgukra. Papa Kisújra, Lackóék meg Szekszárdra. Anya picit ismét elszomorodott, apa próbálta vigasztalni, de nem nagyon ment neki. Az amszterdami járat tele volt, alig fértünk el. Elég sok gyerek volt a fedélzeten, de szerintem én voltam a legkisebb. Picit sírdogáltam, de általában azért, mert valamelyik másik baba rákezdett és felébresztett. Elég kényelmetlenül és nyűgösen, de ennek ellenére gyorsan megérkeztünk Amszterdamba. Ott össze kellett szednünk a csomagjainkat és újra becsekkolni. A hölgy közölte velünk, hogy van 15 kg túlsúlyunk. Apa addig alkudozott vele, hogy végül csak 10 kg lett belőle, de még így is 180 Eurót kellett fizetnünk, ami apát elég érzékenyen érintette. Konkrétan majdnem elsírta magát, de ez most mellékes. Ezután viszont gyorsan be tudtunk menni a terminálba, megkerestük a KLM Lounge-t, hogy ott magamra boríthassak egy tányér levest. Anya majd felrobbant mérgében, de szerencsére volt csereruhám, úgyhogy gyorsan átöltöztetett. A többi 3 óra már gyorsan eltelt, ami még a gép indulásáig volt. Anya nem biztos, hogy ezt mondaná.
Az év elejére való tekintettel ez a gép is tele volt, a kézipoggyászainknak alig találtunk helyet, végül az egyik sztyuárt elvitte valahova hátra, ami miatt apa nagyon mérges volt, mert benne voltak a játékaim, pelenkáim meg minden katasztrófaelhárításhoz szükséges eszköz. Út közben sokat sétáltunk apával vagy anyával a gépen, meg kukucsosat játszottunk a függöny mögül. Persze alukáltam is, de azért ezeknek az utasoknak is megmutattam, hogy hogyan tudok sírni picit.
Végül leszálltunk Atyrauban, és szerencsére előre állítottak bennünket az útlevélellenőrzésnél, nem kellett várnunk a sorban, hanem a határőrök túloldalán, a csomagokra vártunk, de viszonylag hamar megjöttek. Apa fogott egy taxit, amibe a sofőr nagy nehezen betuszkolta a csomagjainkat. Életemben először utaztam LADA 2107 típusú gépjárművel.
Miután nagy nehezen felpakoltuk az összes csomagunkat, körbenéztünk a lakásban. Mivel mindent rendben találtunk, anya előkészítette a fürdővizet. Apa pedig gyorsan írt egy e-mailt a költöztetőknek, hogy megjöttünk, hozhatják a cuccainkat a héten. Közben mi anyával rácsörögtünk az otthoniakra, hogy épségben, egészségben megérkeztünk.
Az első 1-2 nap szomorkodással telt csöppnyi mélabúval fűszerezve. Apának sorban jöttek az e-mailek, így ő gyorsan visszazökkent, de anyának ebben a dobozaink megérkezése segített sokat, de erről majd később.
