Mivel apa szólt, hogy Ivett már demonstrációt kezdeményezett az új bejegyzés érdekében, így rászánom magam, hogy halljatok felőlem. Hát igen, eltelt a február is, és immár beléptünk márciusba, a születésem hónapjába. Ez azzal jár, hogy anya már hetek óta a szülinapommal kapcsolatban tesz-vesz. Valami nagyon fontos esemény lehet ez, mert nagyon nagy feneket kerít neki. Talán nagyobbat, mint a karácsonynak. Sejtésem már van róla, hogy ez mit takar, mert már megnéztem egy csomó videót Julcsi unokatestvérem első szülinapjáról. Ő február 28-án lett egy éves. Ezúton is puszillak Julókám!
Anya ténykedése azzal kezdődött, hogy mindig az online játékboltok kínálatát nézte, persze csak amikor hagytam. Mivel, többek között, mégiscsak az én ajándékaimról volt szó, ezért természetesen hagytam neki annyi időt, hogy el tudja intézni. Viszont mostanában, amikor saját magának próbál online soppingolni, sokkal kevésbé vagyok türelmes. Úgyhogy résen kell lennie.
Továbbá sokat bújta a szakácskönyveket, meg beszélt keresztmamival valami tortáról, amit én is ehetek. Ez nagyon dicséretes, de remélem nem valami répatortát akar majd csinálni nekem. Ha már torta, akkor legyen torta.
Közben lassan ugyan, de ide is megérkezett a tavasz. A szülinapom közeledésén kívül, ennek biztos jele, hogy megereszkedett a hó, csöpögni kezdett az eresz, és csupa lucsok az utca. Az óriási mennyiségű hónak már nyoma sincs, de ez legfőképpen annak köszönhető, hogy kivitték a városból teherautókkal, de azért még mindent hó borít, csak kisebb mennyiségben. Csak nappal olvad, később pedig még fagy, így estére minden egy merő jég. Úgy láttam, ezt apán kívül senki sem élvezi. Ő viszont jókat csúszkál. Az egészet a mai napon reggelre leesett ónos eső csak tetézte, aminek következtében mindent 5-6 mm jég borított, beleértve a járdát és az autókat is. Apa a ház - bolt - ház távolságot kb. 30 cm/lépéssel tudta abszolválni. Később felszórták valami fűrészporszerűvel, meg enyhült is az idő, így olvadt, de még maradt min csúszkálni anyának is, amikor lementünk sétálni.
A folyó még mindig be van fagyva, járnak-kelnek rajta az emberek, még horgásznak is. Sőt pár napja egy autó is volt rajta, valamint láttunk egy motoros szánt séta közben.
Ebben az időben sokkal jobb sétálni. Sokkal kevésbé macerás az öltözés, mert anyáék nem a nagy bundámba dugnak bele, hanem már csak a vékonyabba. Ebben meg is tudok mozdulni legalább. A babakocsiban még persze benne van a bundazsák, meg a kezemet is belegyömöszölik a kesztyűbe, de kevésbé mérgesek, amikor 3 másodperccel később lejátszom magamról.
Tovább is tartanak a séták, nem csak annyi, hogy térülünk-fordulunk, aztán megyünk is. Így lassan visszafordul az arány, és nem tart tovább az öltözködés, mint maga a séta.
Anyáék sem a komoly cuccaikat veszik fel, hanem csak sima farmert vagy melegítőt, de a sapka meg a kesztyű azért még elfér. Főleg, amikor meglódul a szél, hogy majd felborítja az embert, engem meg elfúj babakocsistól. Ilyenkor csak a házak ölelésében sétálunk, ami sokkal uncsibb, de legalább nem szárad ki a szemünk, és nem kell hunyorogni...
A múltkor átmentünk vacsizni a TGI Friday's-be. Akkor is fújt a szél, sőt még hidegebb is volt, de hó már nem volt a járdákon. Babakocsival mentünk, mert itt van 10 percre, csak az a baj, hogy át kell kelni egy kétszer háromszáz sávos úton. Nos erre van egy gyalogos felüljáró, amire viszont csak lépcső visz fel. Úgyhogy anyáék lépcsőztettek a babakocsival fel, aztán le, majd megint fel, mert az étterem is emeleten van. Ebben jól ki is melegedtek. Aztán szokásuk szerint annyit rendeltek, hogy a felét nem bírták megenni. Én ücsörögtem a székemben és eszegettem a banánokat anya turmixáról. Valami Gold Medalist nevű epres, banános italt szoktak inni, ami állítólag megérdemli a nevét, mert tényleg olyan finom.
A szomszéd asztalnál ülő oroszarcú ember és vékony szőke párja viszont nem turmixot ittak. A pincér négyszer vitt nekik kis pohárban vizet, ami apa szerint nem víz volt, hanem vodka, de én víznek láttam. A pohár viszont pici volt, úgy 7-8 cent lehetett. Nem értettem miért ilyen kis adagokban isznak, miért nem kérnek egy nagy pohár mentes vizet.
Anyáék viszont jól laktak, így nem láthattuk, hogy mi lett a díszes párocska vége.
Újabb lépcsőzés után már otthon is voltunk, a 3 napra elegendő elcsomagolt étel társaságában, ami nem fogyott el az étteremben.
Az elmúlt hetekben többször láttunk sífutóversenyt a folyón. Bár lehet, hogy csak az utolsó volt a verseny, a többi meg edzés. Mindenesetre viccesek voltak. Fiatal iskolás gyerekeknek tűntek, akikre rákényszerítették ezt a sportot. A TV-ben látható sífutásra picit sem hasonlított. Leginkább úgy nézett ki, mint egy sima futóverseny, ahol nehezítésképpen hosszú léceket csatoltak a versenyzők lábára. Ettől függetlenül érdekes látvány volt.
Szinte egész februárban hideg volt, csak az utolsó héten kezdett némiképp enyhülni. A nagy hideg miatt, tulajdonképp bent rekedtünk a lakásban, ami már kezdett anyuék idegeire menni. Ezért vásárlással próbálták feldobni magukat. Apa rendelt magának egy távirányítós autót az Egyesült Államokból, és mivel még mindig nincs autója, így már azzal viccelődtek, hogy modell vagy igazi autója lesz hamarabb. Jelenleg akármilyen hihetetlen is, de a valódi autó áll jobban. Elég macerásra sikeredett a forgalomba helyezés, már mindenféle diplomáciai leveleket is bevetettek az ügyben, de már célegyenesben a dolog. Hétfőn elvileg átveheti a kocsit. A modell autót február 28 és március 5 közötti időszakra ígérték, de mivel még nem jött meg, így legjobb esetben is csak egyszerre érkezhetnek meg.
Anya rábukkant a Next honlapjára, ahonnan összeírt NEKEM egy laza 100.000 forint értékű listát, amitől apa lábon kihordott két infarktust és egy gutaütést, de végül anya meggyőzte, az én szerencsémre, hogy ezekre kivétel nélkül szükségem van, vagy lesz hamarosan! Anya szerencséjére pedig, ezek szállítanak ide is, így nem kellett mindet egyszerre megrendelni Magyarországra, és ez egyben a Papáék szerencséje is, mert így nem nekik kell kihozni, amikor jönnek. Lesz mit hozniuk így is, a futárok, főleg a bookline-é, már úgy megy a Lőwybe a Dédihez, szinte mint haza. Heti rendszerességgel. A Next előtt viszont le a kalappal. A pénteken megrendelt áru szerdán már meg is érkezett Angliából DHL-lel. Külön szállítási költséget nem kellett fizetni. Na ez volt a kezdet, mert apának sikerült meggyőznie anyát, hogy szépen sorban rendelgessen, és ne költse el egyszerre egy ház árát babaruhára. Olyan ügyesen csinálta, hogy a végén anya belátta, hogy ezzel ő jár a legjobban, mert havonta élvezheti a vásárlás és csomagvárás örömeit.
Azóta már a kedvenc márkája, az Accessorize webshopját is kívülről ismeri. Apa pedig az e-bay rejtelmeiben merült el. Az a szerencséjük, hogy az otthoni szigorú szabályokkal ellentétben itt 1000 USD és 30 kg alatt vám és áfamentesen rendelhetnek. A footballfanatics-ről otthonra rendelt cuccokra ellenben 30%-ot kell fizetni, mert meghaladja a 22 Eurót. Ismétlem 22 Eurót. Nevetséges.
Februárban Zsóka mama utazása is leszerveződött, és kevéssel utána dugába is dőlt, mivel Amszterdamig Malév jegye volt. Szegény aggódik is rendesen, apa hiába nyugtatja, hogy megoldják, nem kell félni. Az iroda a jövőhétre ígérte a megoldást, amire már nagyon kíváncsiak vagyunk, a mama látogatását pedig nagyon várjuk, az általa "szállított" cuccokkal együtt. Ő is sok szajrét fog hozni, már készítik anyáék a logisztikai tervezést.
A lakáson belüli közlekedésre már 90%-ban a mászást használom, a maradékban pedig a fal és bútorok mentén traverzálok. Néha már sikerül megállnom kapaszkodás nélkül is, aminek 10-20 másodperccel később általában egy dinamikus lecsücsülés a vége. Ennek anyáék nagyon örülnek, meg is szoktak tapsolni, amit én utánozok, így együtt tapsolunk. A legújabb kedvencem az indián huhogás, ezt anyáékkal tudom gyakorolni huzamosabb ideig is. Az integetés már rutin eljárás, puszit viszont nem dobok, akárhogy is kérnek. Dobáljanak ők. Anyát "anyanyanya"-nak szólítom, apát pedig "ap"-nak, vagy "abának".
Jókat szoktunk falatozni is együtt, szinte mindent megkóstolhatok, amit ők esznek. Már ettem palacsintát is, meg krumplis tarhonyát, sőt joghurtot is szoktam nyammogni apával. Van saját kekszem is, amit majszolgathatok, de az anyáékét jobban szeretem. Apával esténként almát eszegetünk vagy narancsot. Már kenyeret is kaptam, méghozzá házi sütésűt. Egyik nap apa sütött házi krumplis zsemlét, másik nap anya készített zöldfűszeres bagettet. Ezeket én is megkóstolhattam, és meg kell hagyni ügyesek, nagyon ízlett.
Február folyamán még újabb látogatást tettünk az ügyeleten, mert szokásomhoz híven hajnalok hajnalán, és persze hétvégén, produkáltam ijesztő tüneteket. Így egy hideg vasárnap hajnalban újra sétálhattunk a kórházba, hogy jól megmondhassam a magamét az orvosnak. Még jó, hogy itt van a szomszédban. Kb 1 és 2 óra között ébredtem, és anya rögtön érezte, hogy lázas vagyok. Mire megmértek, meg eldöntötték, hogy mi legyen addigra én már újabb tünettel álltam elő, konkrétan nyakon hánytam anyát, majd gyors egymásutánban még háromszor, különféle helyekre. Na ekkor döntöttek úgy, hogy öltözködés! A kinti -10 fokban némiképp lecsillapodtak a kedélyek, de ez nem tartott csak, amíg beértünk az épületbe. Ott kezdődött minden újra egy welcome hányással.
Szóltak az orvosnak, aki megpróbált megvizsgálni, de nem hagytam magam. Mást sem tudott mondani szerencsétlen, csak hogy "okay-okay", but ez nem segített. Lehelgette szegény a kezét mielőtt hozzám ért, meg a fonendoszkópját, de ettől én még kiabáltam vele, ahogy a csövön kifért, tudja csak meg, hogy ki a magyarok Istene! Amikor megpróbálta megnézni a torkomat, akkor őt is lehánytam. Na nehogy azt higgye már! Végül nagy nehezen, de fel tudta állítani a diagnózist, majd miután rendeztük a számlát, mehettünk is. Azt mondták, hogy valami hétköznapi gyomorfertőzést találtam, ami ilyenkor télen gyerekeknél sűrűn előfordul. Hát remélem nem velem akar sűrűn forogni, de szerintem ebben anyáék is egyet értenek. Az egész nem tartott tovább két napnál, de csak azért, hogy utána kollektívan az egész család megfázzon. Bár anya ekkor már kifelé jött belőle, de volt átfedés, hogy teljes legyen az öröm. Egyébként ez is viszonylag gyorsan átszaladt rajtunk, és azóta újra vidáman és jókedvűen telnek a napjaink, amit csak az ötödik fogam kibújása tör meg néha.
Más említésre méltó esemény nem is igazán történt februárban, esetleg még hogy Indianapolisban a New York Giants megnyerte a XLVI. Superbowlt a New England Patriots ellen 21-17-re. Úgyhogy Henyabácsi örülhetett, Cöckebácsi meg szomorkodhatott, de reméljük innen is, hogy túlélték. Henya az ünneplést, Bence meg a csalódást. Elég megrázó lehetett "Henya" ellen veszíteni. Apa szerintem sírt is volna. Mindenesetre van idő lehiggadni, mert itt az offseason, úgyhogy Orsi néninek is nyugta lesz most, augusztus végéig, amikor is "Football is back, baby!" és újra jöhetnek a szeánszok!
Ezzel zárom soraimat, és puszilok minden drága olvasót!
