Bizony telik. Már több, mint egy hónapja itt vagyunk. Persze még sok tanulni és megszokni való van. Érdekesek ezek a helyi emberek, az kétségtelen. Múltkor láttunk egy figurát, aki pocsolyából mosta a kocsiját. Aztán láttunk egy kazah cowboyt. Veszkócsizmát és usenkát viselt bőrdzsekivel. Megragadó látvány volt. De a legfurcsább, hogy ezek még mindig nagyüzemben nyomják az esküvőket. Mivel az összes pár ide jön a házunk környékére fotózkodni, így volt alkalmunk megfigyelni őket, sőt akár statisztikát is készíthetnénk. Mellettünk van az olasz Renco Hotel, aminek a kertjében készülnek a képek, még hóban is. A másik oldalon, pedig egy nagy tér van, szobrokkal. Itt ma tanúi voltunk egy nagyon romantikus gesztusnak az egyik kísérő részéről. Mivel több pár is volt, így a később érkezőnek várni kellett, s addig az egyik barát a Ladájával kézifékezett a téren. Nagyon gáz volt, de főleg hangos.
Itt a tél. Mivel tavasszal születtem, így még nem volt benne részem, de nem annyira szeretem. Mindig beledugnak, abba az óriási zsákba, amiben meg sem lehet mozdulni. Ráadásul ma apa addig pakolászott benne, hogy teljesen feltöltődtem és amikor puszit adott, ívet húztam a szájára. Ő jobban meglepődött, mint én, de úgy kellett neki. A szél nagyon kellemetlen tud lenni. A folyó kezd befagyni, a szélén már vékony réteg húzódik. De a hóesés szép, ma is esett. Azt el tudom nézni órákig is akár.
Apával ma építettünk egy nagy várat az építőkockákból, amit persze nem sokáig nézhettem, muszáj volt megsemmisíteni. A múltkor meg az egyik fiók eredeti funkcióját szüntettem meg, és alakítottam polccá. Addig - addig csimpaszkodtam rajta, hogy elérjem a beltéri egységet a TV alatt, hogy letéptem az előlapját, ami rám esett. Úgy megijedtem, hogy elfelejtettem sírni, viszont az adag, ami három napja bántotta a pocimat, gyorsan kiszaladt. Így még jól is jött a dolog.
Tegnap apa főnökével lett volna üzleti vacsorám a Renaissance Hotelben, de elaludtam, úgyhogy elmaradt. Apa elment helyettem, mondtam neki, hogy intézkedjen.
Egyszer már elaludtam időben, de az csak véletlen volt. Meg is bántam, ezért másnap jó sokáig fent maradtam.
Apát ma is megállították a rendőrök, pedig nem csinált semmit. Biztos gyanús volt nekik. A vámosoknak is mindig az a reptéren. Kevés értetlenkedés után apa jobbnak látta, ha az összes létező papírját a rendelkezésére bocsátja, aztán nézegesse, amelyiket akarja. A végén megkérdezte, hogy vengerszki? Amire apa azt mondta, hogy da. Ezután a daszvidányia következett, tisztelgés kíséretében. Hiába, az én apukámnak még a kazah rendőrök is tisztelegnek!
Az elmúlt két hét folyamán a lakásban fellelhető több, mint 50 spotlámpából legalább 10 szüntette be áldásos működését. A hagyományos izzókból is vagy négy. Fényben mondjuk még így sincs hiány, és ameddig csak simán kiég, addig rendben is van a dolog, hiszen ez a dolguk. Egy ideig égnek, aztán már nem. De ha ezt 20 perccel a betekerésük után teszik ketten is, akkor apa okkal haragszik az izzógyártók minden istenére. Az egyik spotlámpa sem akarta az elmúlás hagyományosan, számukra előírt módját választani, hanem úgy döntött ő még az utolsó energiáival nyomot hagy ezen a világon. Ez a nyom az asztalon lévő terítő makulátlanságán esett, amibe a szétrobbanó szpotlámpa egy darabkája beleolvadt. Apának lesz mit szerelnie a hétvégén.
A konyhában nagyon sok érdekes dolog van, amiket sosem kapok meg. Így kénytelen vagyok megszerezni magam. Ha anyáék nem figyelnek, akár egy kicsit is, rögtön vadászni indulok. Ma két célpontom is akadt. Először egy nagy, kihúzva hagyott fiókot próbáltam meg átkutatni, de anya időben észrevette és becsukta. A másik a mosogatógép volt. Amikor hallótávolságon belül értem, csöndben folytattam tovább a lapos kúszást. Az áldozattól 2 méterre meglapultam, hogy nehogy észre vegyen, és vártam a megfelelő pillanatot, hogy megtámadhassam. Ez sajnos nem jött el. Most apa volt résen és mentette meg a mosogatógép életét.
A lakásban már egészen otthonosan mozgok, csak néhány tárgy (fotel) és fal néha útban van. Ezeken akár hogyan is próbáltam, még nem sikerült átjutnom. Próbáltam már fejjel előre, lábbal előre, laposan, ésszel és erővel. Egyszer még rágcsálással is, de teljességgel hatástalannak bizonyult az összes általam ismert módszer. Lehet anyáéknak igaza van, és ki kell kerülnöm ezeket az utálatos útban lévő dolgokat. Valamint további finomításokat kell eszközölnöm az osonási technikámon, mert anyáék mindig nagyon hamar megtalálnak. Valószínűleg az egyesével elhagyott zoknijaim és a folyamatos kis nyáltócsák nagyban segítik a munkájukat. Azt mondják olyan vagyok, mint egy kis csiga. Na de nem sokáig, majd szaladnak ők még utánam, csak várják ki.
