A nagy készülődésben a hangulatot feldobandó némi izgalmakat hoztam a szürke napokba. Azon gondolkodtam, hogy mi az, amit még nem csináltunk Kazahsztánban. Hát még nem voltunk orvosnál, úgyhogy gondoltam úgy is jóban vagyok minddel, mint Kína Észak Koreával. Szombat este produkáltam egy kis enyhe lázat, de nem volt elég, anyáék nem ijedtek meg rendesen, sőt a hajnali 39.5-re is gondoltam még rá kellene tenni egy lapáttal. Hallottam már a hányásról sokat, főleg a Lackó nagybátyám sztorijaiból, ezért úgy döntöttem kipróbálom. Gondosan becéloztam anya nyakát, aztán had szóljon. Csakhogy azt nekem senki sem mondta, hogy ennyire rossz. Először is eddig azt hittem, hogy a szám egy beviteli csatorna, és nem volt túl jó érzés, hogy a drága jó anyatejcsi (Panni szerint Keresztmamitej) a rossz irányban folytat turbulens áramlást. Ráadásul pocsékba is ment. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy az orromon át is megvalósulhat eme folyamat. Ez volt a legrosszabb, mert nem elég, hogy nem tudtam levegőt venni, még csípett is. Na ezek után, meg hogy ottani idő szerint éjfél után felhívtuk Keresztmamit, végre elindultunk a kórházba. Szerencsére a szomszéd épületben van az SOS International nevezetű klinika, ahova be vagyunk regisztrálva, fejenként, évi, potom 5000 USD-ért, így gyalog indultunk. Gyorsan összekaptuk magunkat, de elég viccesen nézhettünk ki. Anyáék a pizsamára felkapták a melegítőjüket, amire apa, például, jobb híján a szövetkabátját rántotta, én meg a nagy bundazsákomban. Szép csendesen esett a hó, út közben pedig, találkoztunk egy daloló éjjeli őrrel. Szegény nagy unalmában énekelgetett, nem is rosszul. Bent megvizsgált először egy kedves helyi doktornéni, de ő valami kezdő lehetett, mert lehívta a kolléganőjét is egyeztetni. Amíg nem akartak különböző testnyílásaimba mindenféle eszközöket dugni, addig nem is volt nekem semmi bajom velük, még mosolyogtam is rájuk, pedig még mindig keserű volt a torkom. Na de ki hallott már olyat, hogy egy szegény, beteg gyereknek még a fülébe meg a szájába is be akarnak nézni. A fülvizsgálást viszonylag egyszerűen, némi fejrázással sikerült szabotálni, egészen addig, amíg nem fogtak le hárman. Ezt a pofátlanságot pedig ki is kértem magamnak, jó hangosan. A számba viszont belenézett a doktornéni viszonylag könnyen, de azért gargarizáltam neki egy kicsit a saját nyálammal, hogy még se legyen olyan egyszerű. Azt hitte, hogy megnézheti a szép kis fogaimat, de nem mutogatom ám őket senkinek. Ezek után anya felvett, hogy megvigasztaljon, de én nem hagytam magam. Különböző cifrábbnál - cifrább szitkokat kiabáltam nekik az összes általam ismert nyelven, de nem hatotta meg őket. Végül elfáradtam és inkább csendben maradtam.
Mire haza értünk le is ment a lázam, így reggel 7:30-kor le is feküdhettünk aludni. Apa eltakarította az emésztőrendszerem által feleslegesnek nyilvánított táplálékot, majd ő is lefeküdt mellénk. 9-kor felkeltem, mondván reggel van, de anya még csak vissza altatott, akárhogy küzdöttem ellene.
"Reggel" aztán már alig volt lázam is, meg kaptunk lázcsillapítót, úgyhogy anyáék is megnyugodhattak. Állítólag összeszedtem valami vírust, de ez tuti hülyeség, mert én semmit sem szedtem össze, csak a porcicákat meg pöszmöszöket, azok pedig tudvalevőleg nem vírusok.
Azóta normalizálódott a helyzet, és már nincs is kedvem többet orvoshoz menni. Nem volt fun. Meggyútottuk a 3. gyertyát és visszatértünk a normális kerékvágásba. De hol a kerék?
