Röviden tömören összefoglalom a hazautunkat. Kalandos előzmények után hétfő hajnalban, titokban indultunk haza. 6:30-kor jött értünk az autó, így apa 5:30-ra állította be az órát. Ezt lenyomni nem nagyon kellett, inkább kikapcsolta, mert már amúgy is fent voltak. Tulajdonképpen egész éjszaka fent voltak. Anya reggel meg is kérdezte apát, hogy mi van ha nem megyünk el ezzel a géppel, de mivel akkor buktuk volna a jegyet, így ez ennyiben is maradt. Éjszaka még folyamatosan lázas voltam, én sem aludtam sokat. Így indultunk útnak. Anya nagyon aggódott, hogy kiszáradok, mert nem akartam szopizni, de végül 10-11 óra magasságában megnyugodhatott. Végül is megérkeztünk épségben egészségben a Liszt Ferenc repülőtér 2A termináljára, ahol Lackó már várt bennünket, ő vitt bennünket Szegedre.

Érkezésünk titok volt, de a szegedi nagyszülők túl sokat kombináltak és már számítottak rá, hogy jövünk. Ettől függetlenül volt nagy juhéj. Közben a szolnoki nagyszülők is aggódni kezdtek, hogy nem tudnak elérni bennünket, így Zsóka mama felhívta Dezső papát, hogy tud-e valamit. Persze ő teljesen kiakadt, hogy ferdítenie kellett meg minden. De anyáék megnyugtatták, hogy nem fog haragudni.

Másnap az orvosnál kezdtünk, aki megvizsgált az én legnagyobb bánatomra, és azt mondta, hogy valószínűleg csak egy vírus. Végül igaza lett, másnapra már semmi bajom sem volt. Kedd délután indultunk Szolnokra, de mivel nem volt kulcsunk így meg kellett várni, hogy valaki haza érjen. Papát a koliban leptük meg 8 körül. Azt mondta 10-ig bent kell maradnia, de majdnem velünk egyszerre ért haza. Épp maradt annyi időnk, hogy meglepjük mamát is. Őt a meglepetést tetőzendő a fürdőkádból ugrasztottuk ki, és szemüveg nélkül igen nehezen akart bennünket megismerni. Aztán viszont annál nagyobb volt az öröm.

Másnap még elszaladtunk meglepni a szolnoki dédit, és ezzel el is fogytak a meglepetések. A meglepetés hozzá személyemben egy kiadós ordítás kíséretében érkezett. Nem is sokat látott belőlem szegény a könnyemtől, de hát ha sírni kell, akkor sírni kell.

Közben megszületett Vass Bence barátom is, akinek az érkezése alkalmából apáék koccintottak egyet a Lackó nagybácsikám legénybúcsúján. Ő ugyanis úgy döntött, hogy szeretné papíron is a magáénak tudni élete választását, Móni nagynénikémet.

Pénteken céges karácsonyi rendezvényen voltunk, ahol ott volt az összes nagyszülőm. Dezső papa nagyon jól érezte magát, ami érthető, hisz minden embere vele akart koccintani. Tekintettel arra, hogy ez több, mint 100 főt jelent, így nem meglepő, hogy vidám volt. Azt hiszem Milán és Nándi bácsi felvették vele a versenyt.

Szombaton sor került Lackó és Móni sorsának megpecsételésére. Szépek voltak nagyon, de Milán bácsi az előző napi rendezvény következményeképpen lemaradt az IGEN-ről. Mire a vacsira került a sor picit összeszedte magát, és már enni is tudott. 3-4 falatot. Apa és anya voltak a tanúk, ameddig ők tanúskodtak, addig én papával és mamával voltam el. Életemben először voltam esküvőn, ami nagyon tetszett, de az utána következő vacsorán épp csak annyira voltam türelmes, hogy anyáék jól lakjanak.