Mint említettem igen korán kellett kelnünk, pontosan 2 óra 30 perckor, hogy kényelmesen elérjük a gépet. Na ez hiú ábránd maradt. Tulajdonképp nekem nem is kellett korán kelnem, csak anyáéknak. Én annyit tapasztaltam az egészből, hogy elaludtam a szokásos helyen és valami nagyon nagy és fényes épület előtt ébredtem. De közben zajlottak az események. Papa Mercijébe nem fértek be a csomagjaink. Hiába, kicsi az az autó. 3-kor hívtuk a Lackót, hogy jöjjön, majd az ő 2 üléses, tűzpiros GT-jébe beférnek. Persze nem vette fel, viszont Móni igen. Így teljesült a vágya is, hogy felkísérhet bennünket a reptérre. Jöttek is amilyen hamar csak tudtak, de azért már késésben voltunk. Jól indul. Az utazás csendben telt, szinte alig szólt valaki. Részben mert én még aludtam. Éppen a reptérre érkezéskor ébredtem fel. Először jártam életemben Ferihegyen, ami már nem is Ferihegy, hanem Liszt Ferenc repülőtér, vagyis Lisztferihegy. Anya pocakjában mondjuk már jártam itt. Mivel késésben voltunk így becsekkoltunk és pár gyors puszi után mentünk is befelé. Így itt sem volt idő sírni. Annál inkább a reptéren és a kocsikban hazafelé.
A security controll jól ment és gyorsan, nagyon kedves volt az illetékes. Aztán már mentünk is a kapuhoz, mert csak pár perc volt beszállásig. Rám való tekintettel elsőként szálltunk be a gépbe. Nagy sikert arattam a csúnya holland KLM-es alkalmazottak között. A leghátsó sorban volt helyünk, apa direkt ide kérte, mint később kiderült nagyon helyesen. Aztán elérkezett a felszállás, amitől anya lassan egy éve, egyre erősödő intenzitással rettegett. Ebben némi részem nekem is volt, nem alaptalanul aggódott. De hiábavaló volt az aggodalom, mert apukámtól örököltem a repülés és repülőgépek iránti (kezdeti, hiszen később ő is megutálta őket) vonzalmat. Nagyon jól tűrtem a repülést, egy szavuk sem lehetett rám.
Egy gyors alvás után már Amsterdamban is voltunk. A reptéri gépfolyosó nem működött így lépcsőn kellett kiszállnunk. Méghozzá a hátsón, így utolsókból lesznek az elsők alapon mi szálltunk ki leghamarabb. Kimentünk az épületből, hogy egy kicsit a friss levegőn legyünk, és felhívtunk mindenkit. Az érzelmek vihara közepette anyának igen nehezére esett mamával beszélni, apa kellett, hogy befejezze. Aztán felhívtuk keresztmamiékat is, hogy jól leszidjuk őket, amiért nem ugrottak át megnézni bennünket, hiszen ott laknak egy köpésre.
Az épületbe visszamenve durva látvány fogadott bennünket. Hollandiában akkor volt az őszi szünet és úgy tűnt, hogy ennek örömére az egész ország utazni akar. Ráadásul mindenki repülővel. Rengeteg fiatal volt és óriási sorok. Többen nagyon vidámak voltak, úgy holland módra és kint szoknyában meg pólóban randalíroztak, holott mi nyakig begombolkozva is fáztunk. Beálltunk a sorba, de egy kedves reptéri alkalmazott előrevitt bennünket, hogy ne kelljen várnunk. Ezt is nekem köszönheti apa és anya.
A határőrnek is tetszettem, hosszasan nézegette az útlevelem és megkérdezte, hogy "Lúká?" Kis butus, hiszen a C, az C és nem K.
Mivel kezdtem fáradni így siettünk egy jó helyre, ahol anya meg tud etetni. Apa bevitt bennünket a KLM Crown Lounge, biznisz váróba, de az utolsó pillanatban, mert már majdnem elvesztettem a türelmemet. Jó hely, ingyen ettünk-ittunk, pelenkáztunk, aludtunk, hisz volt pár óránk a gép indulásáig.
Dél után szállt fel az Air Astana KC904-es járata, amin 5 órát kellett eltöltsünk. Anya továbbra is rettegett, fogalmam sincs miért. Most az első sorban ültünk, saját ülőhelyem is volt. Egy hármas sort birtokoltunk. Végig furcsa kinézetű lányok jöttek-mentek előre-hátra, nem értettem mit szaladgálnak annyit. Sőt még valami furcsa bábszínházat is játszottak egy hevederrel, meg valami furcsa műanyag orrszívóval, ami sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint amivel anyáék szoktak engem kínozni. A repülés jól telt, ennek a gépnek is kipróbáltuk a mellékhelységét anyával. A KLM-é jobb volt. Már sötétedett, amikor Atyrauba érkeztünk. Pont elaludtam, amikor a pilótabácsi megkezdte az ereszkedést. Amikor leszállt a gép és ki kellett szállni felébredtem és nagyon haragudtam az összes pilótára és utasra, mert nem hagytak aludni.
A kiszállás és az országba történő belépés kazahosan körülményes volt. A határőr bácsi itt is hosszasan vizsgálta az útlevelem. Úgy látszik bejövök a határőröknek, bár eleinte nagyon szigorúan nézett rám. Anya azt hitte, hogy hazaküld bennünket. De a mosolyommal levettem a lábáról és beléptetett bennünket.
A fél tonnányi csomagunk összegyűjtése után kijutottunk az épületből, ahol a sofőr kellett volna, hogy várjon minket Ms. Luca Tajta felirattal, de nem várt. Hát vártunk mi. De nem jött. Apa szaladgált és telefonálgatott. A magyar mobiljáról, úgy kb hetvenezernyit. Aztán fogott egy taxit, amibe már épp bepakoltunk, amikor megérkezett a Borkit autója és szaladt a sofőr, kiabált, hogy ne szálljunk be, mert megjött. Még szerencse, mert a taxis Passátjába aligha fértünk volna be a csomagjainkkal. De neki L200-asa volt, és platón elfért minden. Teljesen besötétedett, mire beültünk a kocsiba, így csak a rengeteg fényt láttuk az új városból.
Minden olyan FURCSA volt. Út közben apa beszélt valamit a sofőrrel, de nem értettem. Azokat a szavakat még sosem hallottam, olyan furcsán is hangoztak. Láttam anyán, hogy ő sem érti, furcsa volt. De a furcsa ábrázatú, aranyfogú ember értette, és haza hozott bennünket. Nagy nehezen felpakoltunk a 3. emeletre. Apa kinyitotta az ajtót és beléptünk leendő otthonunkba.
Éreztem anyán, hogy furcsa érzés keríti hatalmába. Körbejártuk a lakást és gyorsan felmértem a potenciális összetörni és elrontani valókat. Itt már nagyon későnek tűnt az idő és fáradt is voltam, de mégsem éreztem, hogy este van. Inkább késő délutánnak tűnt. Ez a későbbiekben is csak erősödött.
Szóval megérkeztünk. Ez az a hely, ahol a következő pár évben élni fogunk. Furcsa. Nem rossz, de furcsa. Sőt érdekes, látom, hogy anyáék is meg vannak lőve kicsit.
