Kazah kalandok

A karácsonyi vakáció után anyával kettesben utaztunk, mivel apa már korábban visszajött. A Chemimontazh charterrel jöttünk, ami jó, mivel nem kell átszállni, viszont éjszaka megy. Este szállt fel, majd 3 és fél órával később, Atyrauban, helyi idő szerint hajnali 4-kor szállt le. Mivel az autóban a reptérre menet elaludtam, így a gépen egy percet sem, viszont leszálláskor már eléggé fáradt voltam ahhoz, hogy anyának izgulnia kelljen amiatt, hogy el ne szenderedjek. Az aggodalom felesleges volt, nem történt meg, ezért a reptéren a csomagok és a vámosok környékén már egy kis miniatűr zombiként mászkáltam a sok munkás között, akik a fejemnél fogva irányítgattak, hogy merre menjek, mivel anya el volt foglalva a 4 táskával, ami együtt nagyjából 50 kiló volt. Ruslan, a cég sofőrje jött elénk a reptérre, mivel apa ekkor Bakuban volt. Amennyire csak tudott bejött, egészen ameddig beengedték, hogy segítsen anyának, mert apa megkérte. Cserébe később kapott egy üveg whiskeyt, aminek nagyon örült, és ezt kinyílvánítandó meg is puszilta apát. A kocsiban viszont már nem bírtam tovább, elaludtam, és arra sem keltem fel, hogy anyáék felpakolják a csomagokat a lakásba. Ezzel meg is oldódott anyának az a problémája, hogy érkezés után mi is fog történni. A korábbi tapasztalatokból, valamint Panni és Julcsi példájából kiindulva, ilyenkor ugyanis hajlamos a gyereklélek felpörögni a "régen látott" játékok hatására, és a fáradtság egy szempillantás alatt feledésbe merül 3-4 óra hosszára. Esetemben, ez áttevődött ébredés utánra.
Apa két nappal később érkezett volna haza, de törölték a járatát, így nem csütörtökön, hanem pénteken jött, ráadásul nem volt közvetlen járat, hanem Astanán keresztül utazott. A törölt járat miatt be is rágott a SCAT légitársaságra, és elhatározta, hogy nem utazik velük többet. Azóta le is zuhant egy gépük, ami eme elhatározását csak megerősítette. Történt mindez Almatyban egy nappal a földrengés után. Zajlik ott az élet.
Apa távolléte és késése alatt is elvoltunk, mert bevásárolt nekünk mielőtt elment, így nem szenvedtünk hiányt semmiben. Bakuból pedig hozott nekem egy nagy játékkészletet, amiben 120 darab pici konyhai áru volt. Banán, kenyér, szőlő, tojás meg csomó minden, úgyhogy nagyon szeretek játszani vele.

Egyik nap vendégünk érkezett. Dóra néni járt nálunk, akinek a párjával korábban, Aktauban találkoztunk, és akivel anyáék már vacsiztak egyszer. Nagyon örültünk neki, hogy egy honfitársunkat láthatjuk vendégül. Anya ennek örömére a jó otthoni füstölt csülökből főzött bablevest, ami a hiányzó hozzávalók ellenére is nagyon finom lett. Mivel aznap egész nap ónos eső esett, ezért a TCO irodáját 3-kor bezárták, vagyis Dóra picit korábban tudott jönni. Amikor apa elment érte, anya mondta nekem, hogy nemsokára jön Dóra, mire én megkérdeztem, hogy Csizi is jön-e. Tudni illik a Dóra a felfedezőben ők mindig együtt járnak. De anya csak nevetett, holott a kérdés teljesen logikus volt. A vendégség jól sikerült, mindenki jól lakott, és jót beszélgettünk.

Az említett ónos eső hatására, ami este kezdett el esni, de éjszaka átváltott hóesésbe, reggelre érdekes állapot alakult ki. Az 5-6 centi hó alatt ugyanis 1 centi jég volt mindenütt. Apa ki sem tudta nyitni az autó csomagtartóját, ami azért volt jó, mert ott voltak a takarítóeszközök. Végül mégis sikerült, miután 1 órát fűtött a kocsiba, és feltördelte a jeget. Ez az időjárás tönkre is tette a meglévő havat, de szerencsére még előtte pont sikerült kipróbálni  a szánkómat. Nagyon élveztem amikor anyáék húztak, meg az is tetszett, amikor én tolhattam a szánkót, de nem sokáig, mert ekkor még elég hideg volt, úgyhogy hamar fázni kezdtem, ráadásul az orrom is mindig csak csorgott. Ennek erőteljes kiabálással adtam hangot, amit anyáék értettek is, és gyorsan haza jöttünk.
Viszont azóta nem tudtunk szánkózni, mert a hó elázott, a hőmérséklet pedig +5 és -5 között ingadozik. A folyón ugyan még nagyon vastag a jég, kb 40 centi, de a hó már használhatatlan, mivel a csapadék általában a +2 fokkal párosul mostanában, amikor meg hidegebb van, akkor meg nem esik. Ennek a tendenciának köszönhetően a város gyakorlatilag víz alatt van, az utakból többet borít víz, mint amit nem. Nagy szippantós kocsikkal jönnek mennek, és szivattyúzzák a tengernyi méretű pocsolyákat. Ez merőben más, mint a tavalyi tél. Akkor november közepén leesett az első hó, és március végéig el sem olvadt. Persze a február és a március még tartogathat meglepetéseket.

Mindezek ellenére apáék 1-2 jó horgászatot nyélbe tudtak ütni. Az első alkalommal -20 fok volt kint, és azt hitte néha, hogy nem éli túl. Legalábbis az ujjai, mivel jól fel volt öltözve és a szél sem fújt nagyon, de kesztyűben nem lehet horgászni. A hatalmas, duplán bélelt csizma 3 zoknival, a 4 nadrág és a megszámlálhatatlan felső kifejezetten hasznosnak bizonyult. Fogtak is sok keszeget meg kárászt, amiből a második alkalommal ötöt haza is hozott vacsorára. Gyorsan megpucolta őket, az én legőszintébb csodálkozásomra, amit aztán anya kisütött, miután paprikás lisztben megforgatta. Finom, ropogós falatok lettek.

A játszóházba is eljárunk anyával minden hétfőn és pénteken, kivéve azt a pár alkalmat, amit a megfázásom miatt kihagytunk. Viszont mások nem nagyon hagynak ki alkalmakat ilyen apróságok miatt. Ma is taknyos volt a fél társaság, beleértve a nannyket is, úgyhogy anya most aggódik, hogy vissza ne essek.
Többször voltunk a bevásárlóközpont játszóházában is, ahova általában azért visznek anyáék, hogy ha nem lehet kimenni a hideg vagy az eső miatt, akkor lefárasszanak. Kisebb-nagyobb sikereket érnek el, de a lefekvésfóbiámon ez nem változtat.
Szerdán pedig elmentünk a Chevron lakóparkjában lévő gym-be, ahova szerdánként foglalkozásokat szerveznek az ilyen kis expatoknak, mint én. Eddig még nem voltunk soha, ami nagy kár, mert nagyon élveztem. Lehetett dunnyolni (ugrálni), volt csupás (futás) meg daba (labda) is. Sőt a szivacsokon bukfenceztünk, és amikor anya felemelt, akkor kosárra is dobtam. Anya azt mondta, hogy én voltam a legügyesebb a gyerekek közül, de legalábbis a legaktívabb mindenképpen.

Januárban még újabb tapasztalatokat is gyűjtöttünk a helyi postával kapcsolatban, aminek a működését még most sem sikerült kiismerni. Az USA-ból rendelt NFL cuccok megérkeztek decemberben, amíg otthon voltunk. Rendeltetés szerűen a megadott címre, amit az irodában. a recepción át is vettek.
Ennek a felét apa továbbított is gyorsan Magyarországra, lévén, hogy ezek karácsonyra szánt ajándékok lettek volna. A posta saját dobozába kellett csomagolni, majd 623 papírt kitölteni, nyilatkozni, aláírni és fizetni. 5000 tengét, mintegy 7500 forintot, amiért cserébe meglepően gyorsan, körülbelül 3 hét alatt meg is érkezett a csomag Szegedre.
Anya karácsonyi ajándéka is megjött 4 héten belül, szintén az államokból. Ezért viszont apának be kellett mennie a postára, hogy ott felvegye. Ki érti ezt? Egyet kivisznek, a másikért be kell menni.
Egy saját házi rabszolgát kapott anya, egy robotporszívót, ami esténként körbejár, és kitakarít, amíg mi alszunk. Nagyon hasznos találmány, hiszen felület az van bőven, valamint a kosz forrása is igen aktív. Anya jelezte is apának, hogy egy felmosórobottal teljes lenne az arzenál, de ezt apa inkább meg sem hallotta.
Ráadásul anyát hatalmas pocakja is akadályozza, amiben lakik a kistestvérem, Csabó.
Sokat szoktam simogatni meg puszilgatni. Keresztmami pedig azt mondta, hogy Panni és Julcsi legalább annyira izgatottak, mintha nekik születne kistestvérük. Már mi is nagyon várjuk, mindenki nagyon kíváncsi rá, na meg anya szabadulna is már a pocaktól, pedig még van hátra pár hónap. Az orvosok azt mondták, hogy szép nagy és egészséges, anya meg azt, hogy ő még nálam is többet mozog. Sokszor látszik a pocakján, hogy öcsi épp bulizik odabent.

Drága mindenki!
Hosszú kihagyás után a lemaradásomat bepótolni már nem tudom, ezért csak dióhéjban összefoglalom. A nyári szabadság után visszaérkezvén nehezen, de sikerült elkapni a több, mint 2 hónappal korábban itt hagyott fonalat. Nehézkes volt a visszarázkódás, de hamar megtörte a folyamatot egy horgászat és egy utazás Aktauba. Apa ment dolgozni, mi pedig elkísértük anyával, és mivel a munka elhúzódott, így hétvégére is ott ragadtunk. Szép idő volt, úgyhogy jól érzetük magunkat, jókat sétáltunk a tengerparton. Kevéssel ez után Almatyba utaztunk, ahova apa egy kiállításra ment, mi pedig hűen ide is elkísértük. Több, mint egy hetet töltöttünk ott. Életemben először pedig utaztam business osztályon. Jó volt, mert nyugodtan tudtam aludni.
Almatyból alig értünk vissza Atyrauba, néhány órával később Zsóka mama is megérkezett. Apa ment elé a reptérre, de mire hazaértek én már aludtam. Több, mint két hetet töltött nálunk, ami alatt nagyon sokat foglalkozott velem. Jártunk a játszóházba, énekeltünk, sétáltunk és sokat játszottunk. Amíg itt volt, anyáék még vacsorázni is el tudtak menni egyik este. Dóra nénivel vacsoráztak, aki férjével Aktauban ismerkedtünk meg, és akkor épp itt volt a városban. Almatyban laknak, így sajnos ritkán van alkalmunk találkozni, pedig nagyon aranyosak.
Mama mandátuma nagyon hamar lejárt, és mennie kellett haza, mert már a papának is nagyon hiányzott.
Ekkor még jó idő volt, úgyhogy sokat jártunk sétálni és a játszótérre. Hoztak új játékokat, amiket hamar birtokba is vettünk. A hintázás és a csúszdázás már nagyon megy, azt a néhány apró balesetet leszámítva.
A játszóházba is sokat járunk anyuval, de Giovanni visszaköltözött Milánóba, úgyhogy már nem puszilgat. Viszont van helyette másik olasz fiú, Lúká, de ő nem kedves, hanem rossz, mint az ördög, és nem puszilgat, hanem ver. Valakit mindig, így végül én sem maradtam ki a szaknévsorból. Éppen a műanyag rendőrautón ücsörögtem, amikor odajött és 2 másodpercen belül 6-8 pofont osztott le, amit én egy hirtelen szem, száj, orr, fül becsukással védtem, majd egy gyors és erőteljes sírással visszatámadtam, aminek hatására a legkedvesebb nanny elkapta és nem volt kedves vele, engem pedig anya vett kezelésbe. A harag gyorsan elmúlt, de nem felejtek!
Szeptemberben volt egy bő 2 hetes melegvíz kimaradás, valamint egy 4 napos gázszolgáltatás zárlat. A sok vízforralástól apa annyira mérges lett, hogy egy költözés lett a vége. A csomagolás még a mama ittléte alatt megtörtént, így egy fokkal könnyebb volt a dolgunk. Még nem vagyok két éves, de ez már a 3. lakás. Ami egyébként szép nagy. Van saját szobám, amit egyelőre ritkán használok, de van bojlerünk is, ami a második héten kipukkant, és elárasztotta a fürdőszobát. A nappali olyan nagy, hogy a Skypon nem is látszok, ha a másik végén vagyok, és van 3 WC, ami azért jó, mert nem leszünk gondban akkor sem, ha mindenkinek egyszerre van szüksége egyre. A konyhában jó sok hely van anya lim-lomjainak, és apa hatalmas íróasztalt kapott, amin végre már majdnem el is fér.
Már egy Halloween bulival egybekötött lakásavatót is tartottunk, ahol jó sok gyerek volt, de itt elfértünk, így nem volt baj. Viszont történt egy baleset. Apa 2003-ból, a Gomba-1-ről származó kőolaja, ami 2003 augusztusa óta nem volt folyékony állapotban, most folyt. A padlószőnyegre. Elvégre lakásavató volt, hát sikerült.
November közepén beköszöntött a hideg is. Hó ugyan még nem esett, de a vizek már befagytak, így előkerültek a téli holmik is. A tavalyi overálom már kicsi rám, ezért vadászatba kezdtünk. Nagy nehezen találtunk egy elfogadható kabátot és egy kis csizmát, és végül egy hónapnyi keresgélés után tudtunk venni nekem egy szettet, amihez tartozik nadrág és kabát, és biztos nem fogok benne fázni. A sapkát és kesztyűt is megszoktam már, bár lehet, hogy csak beláttam a szükségességüket.
A kommunikáció is egyre jobban megy már, anyáék kezdik megtanulni a nyelvemet.Lassan már majdnem annyiszor megértik, hogy mit akarok, mint ahányszor nem.
Ezzel a november el is telt, és már készülünk az adventi időszakra. Vasárnap lesz egy karácsonyi jótékonysági esemény, amire megyünk, és állítólag találkozhatok a Mikulással is. Izgatott vagyok, mert anyáék már nagyon sokat meséltek róla, de tavalyról nem emlékszem rá, pedig azt mondják, hogy akkor is jött hozzám.
Következő posztomban, amivel nem váratlak meg benneteket ennyire, be is számolok róla.

Csókpuszi: Lucababa

Az utazásunkat Almatyba már nagyon vártuk, el is kezdtük a készülődést időben. Mivel 8 napot töltöttünk ott, így jóval több cuccunk volt, mint a múltkor, mikor Aktauba mentünk. Végül egy nagy bőrönd, egy picivel kisebb, valamint egy hátizsák lett tele. Ehhez jött még a babakocsi, a fotóstáska, meg anya kézitáskája. Szóval volt cucc bőven. Apa aggódott is a súly miatt, mert Aktauba menet belemérték a babakocsit is. Azt olvasta a weblapon, hogy az nem számít, vagyis 40 kg lehet a két bőrönd, de sose lehessen ezeknél tudni, Micimackó is megmondta. Végül nem kellett túlsúlyt fizetni, vagyis megúsztak a reptéri alkalmazottak egy laza veszekedést. A gép este indult, 8 után érkeztünk a reptérre. Jó volt így, mert felszállás után el is aludtam, és végigaludtam a 3 órás utat. Miután megkaptuk a csomagunkat megkerestük a sofőrünket, aki táblával várt bennünket. Kicsit csodálkozott a csomagjaink láttán, de nem szólt semmit. A parkolóban egy E Mercihez ment oda, aminek, mint tapasztaltuk korábban nem kifejezetten családbarát a felépítése. A csomagtartóba csak a babakocsim fért. Végül sikeresen megérkeztünk a szállodába és elfoglaltuk a szobát. Nekem annyira tetszett a szoba meg a nagy ágy, hogy rögtön otthon is éreztem magam. Volt sok puha párna, lehetett fetrengeni bennük, no meg a párnákon csoki várt minket, amiből az egyiket megkaptam. Volt kiságy is készítve a szobába nekem, de abban csak ugráltam, nem aludtam. Még 1-2 órát virgonckodtam az éjszaka közepén mire elaludtam, de aztán még a reggelit is átaludtuk.
Sok szép helyen jártunk, bár eléggé korlátozottak voltak a lehetőségeink. Délelőtt nem nagyon indultunk messzebb, csak a hotel körül sétáltunk, hogy alvásra vissza tudjunk menni. A nagyobb hangvételű dolgokat délutánra időzítettük. Jó nagyokat aludtam, általában 5 óra körül keltem, de szerencsére ott is későn sötétedik, így tudtunk kirándulni. Almaty olyan, mintha egy erdőben lenne, rengeteg fa van, és rengeteg park, játszóterekkel, kertekkel és különböző szórakozási lehetőségekkel. Fagyit is lehetett kapni, de sokszor inkább úgy döntöttünk, hogy ebből nem eszünk. A legtöbb helyen voltak ugrálóvárak, kisautók, és más gyerekjátékok, amikhez én rendszeresen túl kicsi voltam. Bár az ugrálóasztalra és egy gumivárba befizettek anyáék, amikor üresek voltak. Az asztalon egy kisfiú ugrált mellettem, és eleinte tetszett is, hogy úgy pattogok, ahogy ő ugrál, de aztán mikor elborultam és nem bírtam felállni, akkor megijedtem, hogy most mi lesz. Anya szólt a kisfiúnak, hogy vigyen oda, mert ő nem jöhetett be, erre az odahúzott a lábamnál fogva, de végül megbékéltem a világgal.  Volt lovaglás is, meg mindenféle vidámparki játék is. Rengeteg helyen fotóztak pénzért különféle beállításokban vagy állatokkal... Nekem a nyuszikák tetszettek nagyon, haza is akartam vinni őket, de anyáék nem hozták. Az állatkertben kígyóval is le akartak bennünket fotózni, de anya félt, hogy megesz engem egészben az a hatalmas állat. Rengeteg madár volt ott. Annyi féle fácánt láttunk, amennyi nincs is.
Egyik nap a parkban egy kisfiú odajött hozzánk, és beszélt anyához oroszul, mire anya mondta neki, hogy
-Nyet gaváris paruszki.
-Gaváris kazah? - kérdezte megint a kisfiú.
-Nyet gaváris kazah. - válaszolta anya, amire a kisfiú odafordult az anyukájához és megkérdezte, hogy
-Akkor kak nyelven gaváris a néni?
Nem értette szegény, hogy mi is van akkor.
A kisebb bosszúságoktól eltekintve nagyon jól éreztük magunkat. Az is igaz, hogy nem tudtunk egy rendeset enni, mert sosem találtunk bizalomgerjesztő éttermet, amikor kerestük, így sokszor ettünk a hotel éttermében. Ami nagyon szép és puccos a francia séffel együtt, de nem gyereknek és nem magyarnak való, amellett, hogy eszméletlen drága. Nem hiszem, hogy sűrűn látnak ott olyat a pincérek, mint amit én hagytam nekik, főleg, mikor levest próbáltam enni. Nagykanállal, egyedül!
Voltunk a Kok-Tobe hegyen is, ahol jól eláztunk, de aztán gyönyörű kilátást élvezhettünk a városra. Miután megebédeltünk, sétáltunk, etettünk kiskecskéket, anya nyáribobozott és készült sok fotó. Onnan egészen jól látszott, hogy mennyi zöld van Almatyban.
A nagy hegyeket nem volt lehetőségünk közelebbről megnézni, de apa azt mondta, hogy ha kicsit nagyobb leszek, akkor oda is kirándulunk. Hatezres csúcsok övezik a várost, és egy jó sípálya is van 3000 méter körül, a Chimbulak. A Kok-Tobe 1100 méter, ahonnan libegővel jöttünk le.
Végül vasárnap este 8-kor szállt fel a gép, ami pont rossz volt, mert utazni már fáradt voltam, de aludni még nem akartam. Végül leszállás közben sikerült elaludnom, de előtte még ordítottam kicsit, meg megharaptam anyát. A kocsiban sem ébredtem fel, és otthon sem, csak másnap reggel.

Összességében Almaty tetszett nekünk, főleg mert rengeteg fa van és zöld, meg ott vannak a gyönyörű hegyek, viszont nagyon sok autó is van és rengeteg dugó. Volt olyan, hogy a taxisunk telefonált, hogy inkább fogjunk egyet, mert neki kb 40perc mire odaér, pedig nem volt messze. Viszont vásárlás szempontjából nagyságrendekkel jobb, mint Atyrau, ami nem csoda, hisz mégis csak a főváros volt valaha, ahol kb 2 millió ember lakik.

A következő hét a visszarázódással telt. Szóltunk a TV szerelőnek is, de nem jött azóta sem. Volt egy laza 13-14 órás áram és vízszünet, ami a 40 fokban pont jó, a lift pedig többször volt rossz, mint jó. Viszont sikerült vennünk egy jó kis babakocsit, ami olyan picire összecsukható, mint egy esernyő. Egyszer lementünk a városi strandra, a folyóra, ahol jót pancsoltam és homokoztam, igazi kis strandmazsola voltam.

Mindezek mellett legfőképpen a hétvégi horgászatra készültünk. Apa vett szép sátrat, meg hálózsákokat. Olyan zsákot kaptunk anyával, ami kétszemélyes, jól elférünk benne. A sátrat fel is állítottuk a nappaliban és az első EB meccset onnan néztük.

Végül vasárnap 1 órakor volt találkozó Szása horgászboltja előtt. Most csak hatan mentünk, két autóval. Szása, Diana, Vega, anya, apa meg én. A folyó jobb partján, az Uralskba vezető úton indultunk, ami azért jobb, mint a másik oldali, ahol a múltkor mentünk, mert itt van út. Kb annyit mentünk, mint a múltkor, de most kevesebb, mint egy óra alatt odaértünk. "Gyorsan" felállítottuk a tábort, ami az erős szél miatt elég nehéz volt. De a szélnek is megvolt az előnye, mert így se szúnyog, se moska, vagyis az a nyavalyás muslicaszerű szúnyog, ami még csíp is és nem hagyja az embert, nem volt. Viszont volt por, jó sok, de ha ez nem lett volna elég, akkor még én is szórtam ide-oda. Magamra, a cipőmbe, néha a számba... A szél 6 óra magasságáig erősen fújt, de akkor enyhülni kezdett, meg is jelentek a moskák és a szúnyogok. A moska alkonyatig mozog, úgyhogy ki lehetett bírni, de tényleg idegesítő egy valami. A szúnyog ellen legalább hatásos a riasztószer.

A sok érdekes dolog hatása alatt el is felejtettem, hogy aludni is kellene. Anya próbálkozott ugyan, de nem hagytam magam elaltatni. Végül este 6-körül elaludtam, de csak 45 percre, mert féltem, hogy lemaradok valamiről, na meg Vegával is játszani kellett valakinek. Sokat simogattam, és etettem is. Sokszor mondjuk akaratom ellenére, ugyanis nemes egyszerűséggel kivette a kezemből a fánkocskákat. Ezért bosszúból, én eléálltam felhúzott pólóval, és az orrához nyomtam a pocakom.

A csalihalakat nem számolva az első rendes hal hamar jelentkezett egy 4,5 kg-os ponty formájában. Szegényke még fel sem fogta, hogy megszákolták, apáék már mondták, hogy pont jó lesz halászlének. Most Szása csinált vacsorát, méghozzá kazah hallevet, amit uhotnak hívnak. Tulajdonképpen a mi húslevesünk elkészítéséhez hasonlít, csak kaprot, koriandert meg babérlevelet is tesznek bele. Finom lett, ízletes, bár én inkább csak apáékat akadályoztam az evésben.
Nem sokkal később érkezett a következő ponty. Ez apa csaliját vette fel, aminek ő őszintén örült. A kapásjelző csengettyű vehemensen csilingelt, mire apa bevágott, a hal pedig meglódult. Rögtön látható volt, hogy nem pici. A felszerelést mondjuk nem nagyon tette próbára, de azért apa nem erőltette, hanem szépen kifárasztotta, míg Szása megszákolta. Volt nagy öröm. 6 és fél kilós szép hal, odakerült a másik mellé a kötélre, valamint még egy társuk érkezett hamarosan, ami valószínűleg ennek a testvére volt, mert centire ugyan akkorák voltak.
Éjfél környékén már mindannyian aludtunk. Apáék levették a botokról a csengőket, lazítottak a féken, és kikötötték őket egy madzaggal, hogy ne vihesse el a valami nagy hal.
Apa fél 6 körül kelt, de sajnos nem volt hal egyik botján sem. Szása még aludt, ezért nekilátott lecserélni a csalikat. Egyszer csak látja, hogy Szása botja mozogni kezd, majd fordul le az ágasról, gyorsan elkapta és bevágott, amire egy vehemens kitörés volt a reakció. A fék recsegésére Szása is felébredt, és mivel mégis csak az ő botja volt apa átadta neki, de előbb visszaterelte, mert már az ő zsinórjaiba kezdett belegabalyodni. Végül sikerült megszákolni egy jó 7,5 kilós pontyot. Ő már nem is került sem kötélre, sem haltartóba, hanem egy kupán vágás és gyors pucolás után egy zsákba.
Fél hét körül egy vonuló tehéncsorda tett látogatást a táborunkban, és körbelegelték a sátrat. Az egyik meg is vizsgálta tüzetesebben anya papucsát, de nem lehetett számára ínycsiklandozó, mert ott hagyta. Mi ekkor még aludtunk, csak apa mesélte. Igaz anya felébredt a zajra, és azt hitte, hogy apáék zajonganak a sátor mellett, de még időben rájött, mielőtt leszidta volna őket.
Utána apáék el is kezdtek összepakolni, és mire én felkeltem már minden az autókban volt. Már csak a másik 2 halat kellett kivenni a vízből. Csakhogy a kötélen egy volt kettő helyett. Nem tudjuk mi történt, Szása azt mondta, hogy lehet hogy egy nagyobb harcsa volt a tettes. Mindenesetre jó nagynak kellett lennie, mert a másik ponty meg ijedtében szörnyet halt. Végül a ki viszi haza a halat kérdés megoldódott, és ezzel apa megúszott egy halpucolást, anya meg egy konyhatakarítást.

Reggel 9 óra körül már itthon voltunk, de a felcipekedést elhalasztottuk, mert nem működött a lift. Minek is ment volna, hisz nem azért van... Elég fáradt voltam még, mert 11 órakor már erősen a délutáni alvás áldásos folyamatát műveltem egészen kettőig, ami nem jellemző rám. Este pedig már 8-kor aludtam, másnap reggel 8-ig.
 Anya elégedett volt velem.

Ma reggel elvittük apával 11-re az autót mosatni. Ráfért, mert a kívül és belül található por mennyisége kiadott volna egy kisebb sivatagot. Mivel a mosó egy épületben van Szásáék boltjával, amíg az autót kezelésbe vették, addig mi fent beszélgettünk. Bejött három öreg bácsi, sajnos nem értettük, hogy mit mondtak, de Szása végül kizavarta őket, aztán elmagyarázta, hogy folyamatosan ócsároltak mindent, meg szörnyülködtek, hogy milyen drága... Szása meg megmondta nekik, hogy akkor lehet menni a bazárba vásárolni.  Egyébként pedig nem drágább, mint a minőségi cuccok bárhol máshol. Főleg, hogy apa a múltkor is 20% kedvezményt kapott.

Délután lementünk megint pancsolni a strandra. A parti sétányon egy biciklis majdnem elütött bennünket. Én apa jobb kezében voltam, a bringás pedig balról érkezett, és oda akart bekanyarodni, ahonnan mi jöttünk. Majdnem nekünk jött, de apa ellökte és felborult. Nem jók ezek a biciklik. Könnyen eldőlnek. Az enyémnek három kereke van, így elég stabil. Ennek is olyan kéne, akkor nem esne el. (Az is igaz, hogy a múltkor a 4 kerekű járgányommal is tudtam addig küzdeni, hogy elestem.) Mondjuk az is sokat segítene, ha nem száguldozna a gyalogosok között. Az eset közfelháborodást váltott ki a szemtanúk között, de mivel nem értettük, hogy kire haragszanak, így apa még gyorsan kiosztotta a földön fekvő srácot magyarul, majd angolosan távoztunk. Anya még 10 perc múlva sem értette, hogy mi is történt konkrétan, ő ugyanis le volt maradva pár lépéssel. A pancsolást mindenesetre nagyon élveztem, és újra koszos lettem, mint egy kismalac, úgyhogy hazaérkezvén anya rögtön bele is dugott volna a kádba, de előbb melegített vizet, meleg víz ugyanis nem volt. - Erősen érlelődik bennünk a másik lakásba költözés gondolata...

Miután Dezső papáék két hetes mandátuma is lejárt pillanatok alatt, április végén ők is hazamentek. A következő pár napban nagy nehezen mi is visszaálltunk a megszokott kerékvágásba. Én reggelente még 1-2 nappal később is szétnéztem a lakásban, hogy nincsen-e valaki elbújva valahol. Ennek ellenére anyának volt a legnehezebb dolga. Ő nem találta a helyét egy darabig.
A monotonitást megtörendő május elején apa elvitt bennünket magával Aktauba, amikor mennie kellett. A repülőút kb 45 perc, nem egy nagy ügy, így elég jól bírtam. 4 napot voltunk ott és nagyon élveztük. A Renaissance Hotelben úgy közlekedtem, mintha ott születtem volna. Integettem mindenkinek, vendégeknek, személyzetnek egyaránt. Nagyokat sétáltunk a tengerparton, meg voltunk egy nagy bevásárló központban is, ahol anya vett nekem cuki kis fürdőbugyit.
A következő hétre egy hetes utazás volt tervezve Almatyba, de azt el kellett halasztanunk apa dolgai miatt. Helyette viszont, miután apának vettünk szülinapjára horgászbotokat, és összehaverkodtunk a boltos srácokkal, ők elvittek bennünket horgászni az Urálra.
A kommunikáció meglehetősen érdekesen folyt, de apa elég jól megérti és megérteti magát. Szása és Misa ugyanis nem beszélnek angolul. Szása ugyan ismer pár szót, de abban maradtunk, hogy apa jobban beszél oroszul, mint Szása angolul. Vasárnap volt indulás, a pontos időpontot délelőtt írták meg sms-ben, a következő formában: START: 13:00. Otthonról 12:45 körül kellett indulni. Reggel anya még összedobott egy fonott kalácsot, amit 12:40-kor vett ki a sütőből. Elég jól ki lett számolva. A találkozó az üzlet előtt volt, ahova mi érkeztünk elsőnek, de hamarosan megjöttek a többiek is. Végül 3 autóval indultunk neki. Szása a lányával Dianával és a német vizslájával, Vegával jött. Misa egyedül volt a kocsiban, meg mi hárman a harmadikban. Azt említették, hogy kb 50-60 km-re megyünk és nem túl jó az út, de még így is erősen túloztak. Ugyanis nem volt út. Valaha, még a múlt század elején lehetett ott valami aszfalt, de ma már csak a nyomait láttuk. Ezért az utazás 99%-ában az "út" mellett mentünk, ki hol tudott. Hol jobbról, hol balról, hárman három helyen... Végül a nagy zötyögésben én elaludtam és csak akkor ébredtem fel, amikor apa szólt, hogy szálljunk ki, mert valami akadály van. Nevezetesen egy olyan helyen kellett átmennünk, ahol vagy a vízbeborulás, vagy a fennakadás veszélye fenyegetett. Misa ment előttünk, és a dombot választotta, amit gond nélkül abszolvált megfelelő hasmagasságú autójának köszönhetően. Aztán apa jött, de az autó alja mindig felfeküdt a dombtetőn. Szása elment a másik helyen, és nem borult a vízbe, pedig nagyon meredek domboldalon kellett mennie.  Persze a fiúk ilyen esetekre is fel voltak készülve, úgyhogy 5 perccel később már folytattuk az utunkat. Amúgy az út során többször hallottam anyáék szájából, hogy "a két állat".
Végül 2 óra alatt tettük meg az utat, a végére már pont kezdtem türelmetlen lenni. A fejtámlában lévő TV-nek és a Maszkabál 2-nek köszönhetően amúgy elég jól toleráltam a kocsikázást.
Érkezés után kialakítottuk a táborhelyet, kipakoltunk a kocsikból és összeszereltük a botokat, amiket gyorsan be is dobáltunk. Megkezdődött a horgászat. Anyával felfedeztük a környéket, amíg apáék pakolásztak, valamint közelebbi barátságot kötöttünk Vegával, amit egy kölcsönös pofanyalással meg is pecsételtünk. A táborhely kialakításba egy kis ásás is tartozott, mivel lejárót kellett kialakítani a 2 méteres leszakadt parton, hogy valami nagyobb hal esetén le lehessen menni szákolni. Ezután a fő sátor felállítása következett, ami nem ígérkezett egyszerűnek, mert most használták először. Amúgy jó nagy sátor volt, végül sikerült is összerakni. Elfértünk alatta mindannyian. Az asztalra kikerült az elemózsia, a kalács, a vodka és a belugaszalonna. Ilyet ott ettünk először, és nagyon ízlett nekem meg apának. Anya is eszegette, de nem volt oda érte annyira. A beluga húsát frissen besózzák, majd lefagyasztják pár napra, utána éjszakánként szárítják. A végeredmény kinézetre a sós szalonnára hasonlító étel, amit hasonló módon fogyasztunk. Lehet harcsából is csinálni, legközelebb olyat hoznak.
A folyó sodrása nagyon erős volt, apa feeder botja alap helyzetben is karikába hajlott. A parttól 5-7 méterre dobáltuk be a csalikat, de már ott is elképesztően mély volt a víz, és hihetetlen meredek a part. A botokra kis csengőket csíptettünk, mik jelezték, ha valaki dolgozik a csalin. Az első kapások hamar megjöttek, de még csak kisebb harcsák voltak. Volt olyan, amelyik egy izmosabb otthoni törpével se bírna el, de volt olyan is, amit már érdemesnek találtak a fiúk vacsorához. Mindezt úgy, hogy akkora horgokat használtunk, hogy azt gondoltuk, hogy nincs hal 5 kg alatt, ami azt beveszi. De van.
Ami még furcsa volt nekünk, hogy az 50-60 centis harcsákat úgy emelték ki a bottal, mint mi otthon a sneciket.
Közben megérkezett Szása felesége Sveta, meg még egy barátjuk, akinek nem sikerült megjegyezni a nevét, annyira kacifántos volt. Mindenesetre azt megtudtuk, hogy mindig ő a szakács és a tűzmester. Most annyiból változott a szerepe, mivel a vacsit anya főzte, hogy ő csak az éjszakai ebédet csinálta.
Amikor megjöttek fel is tettük a krumplis tarhonyát főni. A jó tűzön hamar el is készült, és nagyon finom lett, mindenkinek ízlett. A jó magyar piros paprika és bors nagy sikert aratott. Az este hátralévő részében mindent azzal ettek.
A vacsi után nem sokkal én el is fáradtam, úgyhogy anyával elvonultunk a sátorba aludni. Nagyon jót aludtam, végre nem volt melegem. Apa még kint maradt a botoknál, ott feküdt le egy plédre, csak akkor jött be hozzánk a sátorba, mikor hajnalban elkezdtek a szúnyogok módszeresen jól lakni belőle, de előtte még sikerült felavatnia mindkét új botot. Nem nagy halakat, de mindkét bottal fogott egyet-egyet.
Reggel a közelben lévő varjúteleppel együtt ébredtünk 6:30 magasságában, mert ezeknek rögtön annyi megbeszélnivalójuk akadt, hogy nem lehetett aludni. Ekkor Szásáék már ellenőrizték a nagy felszereléseket. Kettőből kettőn volt is hal. Az egyik felvette a csalihalat, majd elfeküdt, fel sem lehetett kelteni. Amikor meg felkelt, akkor elment mindennel együtt.
A másiknak viszont nem volt ilyen szerencséje. Botot nem használtak, a zsinór egy bokorra volt kötve, amelyen látszott, hogy nem úgy áll, ahogy ott lett hagyva. Lekötötték a zsinórt és kézzel elkezdték kihúzni. Jó 20 perc melóval kihúzták a fiúk a partra a nagy harcsát, ami a mérlegeléskor 27 kg-ot mutatott. Az éjszaka folyamán akadt még két ponty, amik testvérek lehettek, mindkettő 6 kg-os volt. A halakat még ott a helyszínen megpucolták, szétszedték. A pontyokat lapáttal pikkelyezték le, amin igencsak csodálkoztunk. A harcsa feje trófea formájában megy majd a horgászboltba, valamint szalonna is készül belőle. Az egyik pontyból anya csinál majd halászlevet, rengeteg ikra volt benne, biztos finom lesz.
Ekkor már 10 óra körül járt az idő, úgyhogy elkezdtünk pakolászni, és 11 órakor elindultunk. Hazafelé is elaludtam a kocsiban, egy órácskára. Nemsokkal Atyrau előtt Szása lánya rosszul lett a kocsiban, így átült hozzánk, mert nekik nem volt klímájuk, arról nem is beszélve, hogy apa jóval finomabban vezetett, mint Szása. Itt már bírta az utat.
A város határában elköszöntünk, és mindenki ment a dolgára. Mi megbeszéltük, hogy fürdés után elmegyünk ebédelni a törzshelyünkre, a Noodlesba. A fürdés meleg víz hiánya miatt kicsit körülményes lett, de legalább apának volt ideje a halat elintézni. A halászlén kívül elég lett két étkezésünkre is.
Végül egy szép hétvégével és izgalmas kalandokkal lettünk gazdagabbak, és alig várjuk a következő túrát.
Vasárnap megyünk Almatyba egy hétre, de utána újra a vízparton talál bennünket a hétvége, mert nagyon jól éreztük magunkat. Nekem egy igazi kánaán volt. Ott volt a kutya, varjak, halacskák... Azt sem tudtam, hogy melyiket utánozzam. Legtöbbször a kutyát választottam, az ő őszinte bánatára. A vége felé szerintem már kifejezetten került. Pedig jól összebarátkoztunk, csak nem szerettem, ha lökdös az orrával. Azt szerettem, ha lefeküdt nyugton és én piszkálhattam. Szikra, Pajti, Masni készüljetek, mert nemsoká megyek!!!

Az elmúlt hetekben nagyon elfoglaltak voltunk mindannyian. Anyát először is a szülinapomra, majd a mamáék fogadására való készülődés kötötte le teljesen. Ez alól apa sem húzhatta ki magát, akit emellett a kedves megrendelők is elláttak a kívánságaikkal. Most viszont megpróbálom pótolni elmaradásomat.

Először is el kell mesélnem, hogy a múltkori posztban említett terméket sikerült kisebb-nagyobb nehézségek árán kicserélni és működik is, de nem volt egyszerű, sőt a beállítása sem. A távirányítós kisautó is működik végre, olyannyira, hogy már anya is szeretne egyet magának. A környékbeli lurkók mindig a csodájára járnak.

A Malévos fennforgások miatt Zsóka mama nem ért ki a szülinapomra sajnos, csak másnapra, így a szülinapomat is hármasban ünnepeltük. Igaz apa hívott nekem pajtásokat, de sajnos nem tudtak eljönni, pedig mi nagyon készültünk a zsúrra. Volt díszítés, szendvicsek, üdítők és játékok, egyszóval minden, ami egy jó kis zsúrhoz szükséges. Anya meg is állapította, hogy most mi vagyunk a filmek szegény főszereplői, akiket megsajnál a néző, mert készülnek, de végül nem jön senki, és a kisgyerek egyedül játszik a játékokkal. Mindez persze őket sokkal jobban zavarta, mint engem. Én élveztem. Volt tortám is, bár a gyertyát nem sikerült elfújnom. Kaptam egy nagy doboz Duplo Legót, amiből állatkertet lehet összerakni. Örültem neki, de a kibontását élveztem a legjobban. Utána anyáék játszottak vele, amit ők építettek, azt én leromboltam. Vigasztalásul még apa kitalálta, hogy elvisz bennünket egy játszóházba. Egy bevásárlóközpontban van, ahol rengeteg gyerek és játék volt. Először meg voltam illetődve, de végül belejöttem. Elkaptam egy-két gyereket, akik vagy elmenekültek, vagy játszottak velem.
Este izgalommal feküdtünk le, mert hajnalban érkezett Zsóka mama. Anya már előkészített neki mindent, hogy ha megjön tudjon pihenni.

Apa hajnali 4-re ment elé a reptérre, így miután megérkeztek még bőven volt idő aludni egyet. Viszont én könyörtelenül ébresztettem mindenkit, amikor kialudtam magam, de ezt mama nem vette zokon. Először csak pislogtam, hirtelen nem értettem, hogy hogyan is kerül ide, hiszen a TV-ben szokott lenni, de azért nem ijedtem meg és hagytam magam megszeretgetni, aminek nagyon örült. Ezután nekiláttunk kipakolni a szajrét, amit hozott. Ő is felköszöntött, és megkaptam a szupi kis ruhácskáimat és a xylofont, amit azóta is előszeretettel használok nem rendeltetés szerűen.

Mama két hetet töltött itt, ami nagyon gyorsan elszaladt, mert nem unatkoztunk egy percet sem. Nem hagytam nekik. Az időjárás is nyáriasba fordult ez idő alatt, így jó nagyokat tudtunk sétálni, játszani. Közben megismerkedtünk Joanine-nal, akinek 2 lánya van, és itt laknak a szomszédban. Natasha 3 éves, míg Sophie 1,5. Mindkettőnek csudiszép fürtös haja van, amit nagyon szeretek húzgálni. Nagyon kedvesek és aranyosak, ráadásul sok hasznos dolgot tudott mondani anyának, mert ők már több, mint egy éve itt laknak. Felíratta anyát egy levelezőlistára és egy blogra, ahol a többi anyuka tájékoztatja egymást a különböző programokról és megszervezik az életüket. így jutottunk el Atyrau egyetlen katolikus templomának közösségi játszóházába, ahol sok hasonló cipőben járó gyermekkel és anyával, de sokszor dadával találkoztunk. Jó kis hely, megyünk minden hétfőn és pénteken.

Anyával voltunk az "Atyrau expat spouses - Newcommers Coffee"-n is, ahol szintén sok érdekes emberrel találkoztunk. Anya megismerkedett például Mandyvel, aki holland, de mandula szeme van. Neki is két gyereke van, a kisebbik lány, Emily és velem egyidős. Legközelebb már ők is jönnek a templomba.

Joaninék voltak nálunk húsvét hétfőn, jót játszottunk, aztán lementünk a játszótérre. A Pick téliszalámi nagyon ízlett nekik. Tehát túl vagyunk az első vendégeken is!

Nagyon jó, hogy végre másokkal is tudunk értekezni, mert én kifejetetten szeretek gyerekekkel lenni, de sokszor nem hagyják magukat. Anyán is azt látom, hogy örül neki, a kezdeti izgalmak ellenére. Nagyon izgult mikor mentünk a klubba. Azt mondta apának, hogy bedobta a cápák közzé. Persze ezen csak nevettünk, és ő is egyre jobban belejön.

Zsóka mama ezeknél végig jelen volt, szerencséjére pont az ő ittlétére estek ezek az első dolgok. Ez anyának is a szerencséje, mert például a klubba apa nem tudott menni, mert épp Aktauban volt, így a mamával mentünk, legalább nem egyedül.

A járás egyre jobban megy, bár felállni még nem tudok, és legalább egy kézzel kapaszkodnom kell menet közben, de lehetőség szerint már mindig csak sétálnék, sőt egyenesen szaladnék. Erre szükség is van, mert a nagyobb gyerekek mindig megpróbálnak meglógni, sőt a madarak is, de nem hagyom magam lerázni. Úgyhogy újra csak ímmel-ámmal használjuk a babakocsit, de már anyáék kezében sem maradok meg, hanem sétálok egyedül, aminek persze az ő derekuk nem annyira örül. De legalább pont most vannak itt a papáék, és váltásban tudnak hajlongani hozzám.

Hétvégén Dezső papáék is megérkeztek, szintén hajnalban, de egy picivel később, mint Zsóka mama, ezért ők már le sem feküdtek, megvárták míg felébredek. Volt nagy öröm és csodálkozás. A szombat volt a legjobb, amikor mindhárman egyszerre voltak itt, már csak Csaba papa hiányzott. Miután leleltáraztam az ő bőröndjeiket is, a nagy nehezen becsempészett szajrét, lementünk sétálni.
A sok túrórudi, szalámi, szalonna és egyéb cuccok miatt Dezső papának tejelni kellett a VÁMosoknak, akik konkrétan megkérdezték, hogy "pálinka?", mire papa mondta, hogy nincs. De ez nem érdekelte az emberünket, mutatta, hogy hol van a 10 dolláros az útlevélből, mire papa elvette, beletette, visszaadta, daszvidányia, dáváj. Ennyi, így most van mindenünk, olyanokat főzünk, mint otthon.

Zsóka mama viszont vasárnap hajnalban indult haza sajnos, pedig jó volt együtt törölgetni a port vele. Apa ismét hajnalban mehetett a reptérre, hogy mamát útnak indítsa. Este szerencsésen haza is érkezett, miután papa Bécsben összeszedte, és azt mondta, hogy otthon fázik. Nem csoda, hisz mire elutazott itt már 30 fok volt nap közben.

Az első 1-2 napot papa meg apa TV szereléssel töltötték, de nem sikerült megcsinálni, mert nagyobb tányérra van szükség ahhoz a műholdhoz. Elvileg jön majd egy guru, aki megcsinálja, amit már nagyon várunk. Jó lesz végre kis magyar TV-t is nézni néha.

Anya továbbra is törzsvásárlója a Nextnek, most is épp várunk egy küldeményt, amiben a korábban apának rendelt rövidnadrág helyett, ami végül papára lett jó, újabb nadrág várható.
 

Bizony, végre megvan. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Nem volt egyszerű, sőt nagyon macerás volt, de megvan. Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert sok minden történt közben.

Először is, többször célegyenesben éreztük magunkat, de a bürokrácia szorgos dolgozói újabb és újabb akadályokat görgettek elénk, így nem bírtuk kivárni, hogy saját kocsival menjünk ide-oda, kénytelen - kelletlen taxiba ültünk, hogy elintézzük ügyes-bajos dolgainkat, ami kicsit kényelmetlenebb, de ez van.

Például megérkezett apa modellautója. Várt türelmesen, mert február 28. és március 5. között ígérték a kiszállítást, de nem történt semmi. Erre elkezdett kutakodni a weben meg telefonálgatni, így kiderült, hogy a csomag 28-a óta a postán van, és várja jövendőbeli gazdáját, hogy hazavigye. Ugyanis itt nem hozzák házhoz a postai küldeményeket. Találd ki, hogy neked jön valami, aztán menj és vedd fel. Erre azóta rá is cáfoltak egyébként, így már végképp nem értjük, hogy milyen rendszerben működik a helyi posta. Az én tippem, hogy inkább rendszertelenségben dolgoznak, amit az alábbiak is megerősítenek. Tehát megtudtuk, hogy ott a csomag a postán, ami persze a város másik végében, a vasútállomás mellett van. Így miután apa visszaszerezte az útlevelét, hivatott egy taxit és elment a kinyomtatott papírokkal a postára, arra számítva, hogy ott majd odamegy a megfelelő piktogrammal ellátott ablakhoz, és megkapja a küldeményét. Na persze, meg ahogy Móricka elképzeli. Bement a postára, de ott ablakok és postáskisasszonyok helyett egy marcona biztonsági őr érdeklődött, hogy mi járatban. Valahogy zöldágra vergődtek, és mivel légipostával jött, fel kellett menni a második emeletre. Ott sem voltak ablakok, viszont volt egy hosszú folyosó 33 irodával. Na most melyikbe? Tanácstalanságában lestoppolta az első szembejövőt, aki miután megkérdezett másik 4 embert, megmutatta, hogy melyik lesz a megfelelő iroda. Persze az zárva volt. Egy másik irodában lévő kis titkárnő sietett a segítségére, aki hirtelen 3 telefonnal kezdett hívogatni különböző embereket, míg előkerült a megfelelő személy. Ez az asszony leellenőrizte 4 helyen a szállítmányt, majd intett apának, hogy kövesse. Mivel a hölgy vette a kabátját, így sejthető volt, hogy nem a szomszéd szobában tárolják a csomagokat. Lementek hát, ki az épületből, és be egy másik szárnyba, ahol egy nagyobbacska szobában volt egy hölgy, egy asztal meg 300 doboz. Elkezdték keresni, 15 perc alatt háromszor forgatták fel az egész helységet. Apa kezdett izgulni. Újra előkerültek a telefonok, és a hívás befejezése után 15 másodperccel megjelent egy lány, aki további 20 másodperccel később megtalálta a csomagot, és távozott. Eközben nem szólt egyetlen szót sem. Apának az is eszébe jutott, hogy ez valami helyi postatündér lehetett, akit hívnak, ha baj van. A lényeg, hogy megvan, már csak haza kell jutni. Hóna alatt a csomaggal keresett egy taxit, beült, de abban a percben meg is bánta. Élete legvisszataszítóbb, legkoszosabb taxisa volt ez, aki ráadásul még feltehetőleg született gyökér is volt. Miután nem a legrövidebb úton próbálkozott az emberünk, apa kérdőre vonta, hogy miért erre megy, ahol ráadásul dugó is van, mikor ott a másik híd. A sofőr arcára kiült a csodálkozás, hogy ott is át lehet menni. Itt apa mindenféle derék szentek tetemes hányadát kezdte emlegetni, egészen addig amíg meg nem kérdezte a sofőr egy kereszteződésben, hogy akkor merre menjen. Itt megmondta neki, hogy ő a taxis, neki kellene tudni. Erre a "kolléga" felajánlotta neki, hogy vezessen. Szegény drága jó apám, azt sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen, de inkább csak nyelt egyet. Mielőtt minden jóra fordult volna még belekeveredtek egy dugóba, a hangulatot fokozandó, ahol a drága sofőr barátunk úgy gondolta, hogy ő előremegy az autók mellett a szembejövők sávjában. Persze ott nem tudott visszasorolni, mert senki nem engedte be, így ott álltak a harmadik, újonnan átirányosított sávban, ahova hamarosan a negyedikben is újabb résztvevők érkeztek. Itt már inkább a sírás környékezte apát. Végül valahogy, senki sem tudja hogy, felszabadult a kereszteződés, és haza érkezett, ahol gyorsan hálát is adott az Úrnak, hogy kísérte viszontagságos útján, és megfogadta, hogy inkább vár 10-15 percet, de hívat taxit, nem keres.
A megpróbáltatásokat feledtetendő gyorsan nekiállt, hogy a járgányt összerakja, amiben én teljes mellbedobással akadályoztam. Végül, minden igyekezetem ellenére sikerült neki, és már csak az aksit kellett feltölteni, mert közben anya leszaladt elemekért a távirányítóba. Na ja, de az aksi nem töltődött, mivel a töltő az csak és kizárólag 110 Volton megy. Újabb kis pofon. Így ekkor még mindig nem dőlt el a verseny, hogy igazi, vagy modell lesz hamarabb, mert ezzel tulajdonképp ugyanarra a státuszra jutott a modellautó, mint az igazi. Szép és jó, itt is van, de nem tudjuk használni.

Másnap be kellett menjen a céghez, ahol megkapta az autójának a leendő rendszámát. Remek, sokra megyünk vele, bár végül is ez már egy jó jelnek számított. Miután végzett az irodában nekiindult, hogy vegyen egy konvertert, amivel tudjuk használni a töltőt. 4-ből nullás összesítéssel és csempült szájjal ért haza. Meg kellett rendelni e-bay-ről, Atyrauban nem lehet kapni. Szóval a verseny még nyitott.

Az autó átvételére azon a héten már nem volt esély, mivel itt a nőnap munkaszüneti nap. A pénteket pedig elcserélték a vasárnappal, de ezt senki sem vette komolyan, így se pénteken, se vasárnap nem dolgoztak. Az üzletek, éttermek nyitva voltak, csak a hivatalok és irodák maradtak zárva. Neki is indultunk 8-án anya lelki békéjének helyreállírására. Újabb taxirendelés és máris a Tamasa nevű MALL-ban találjuk magunkat, ahol piros lufi-kapu, élőzene és mindenféle búcsúba illő csuda várt bennünket. A szokásos gyerekbolt után még benéztünk 1-2 üzletbe, hogy teljes legyen az elégedettség, és végül tényleg jó szájízzel szálltunk ki a LADA 2107 típusú személygépjárműből. Persze csak nekem vásároltunk, de amíg ez jóanyámat kielégíti, addig ez ellen sem én, sem jóapám nem tiltakozik.

Később séta közben kértünk időpontot a közeli szépségszalonban a fodrászhoz anyának is és apának is, hogy végre emberi kinézetűvé faragják, főleg apa hajkoronáját.
Másnap reggel anya kezdte a sort. 10-re ment, addig mi apával otthon maradtunk és játszottunk. Addig fel sem tűnt, hogy anya hiányzik, míg haza nem ért. Akkor aztán nem szálltam le róla. Levágták és befestették a haját. Vitt fotókat, megbeszélték, hogy milyen legyen, és úgy tűnt minden rendben. Ilyen színű legyen, csak kicsit hosszabb. Nos, a formát eltalálta, de kicsit kevésbé lett szőke, és kevésbé lett hosszabb, inkább rövidebb, de azért így is nagyon dögös, sőt... Délután apa következett, ő megúszta mindenféle különösebb kaland nélkül.
A héten anya még tett egy látogatást a szalonban, ezúttal a kozmetikusnál járt, aki teljes arckezelést csinált, úgy hogy kétszer ért hozzá kézzel.

Hétfő reggel, amikor apa gépén pittyegni kezdett a Skype, anya suhant, mint a szél kiabálva, hogy "Tatyana írt, Tatyana írt"! Mikor elolvasta táncra is perdült, mert ekkor tájékoztattak bennünket, hogy délután elhozhatjuk az autót. Mindeközben apa látta, hogy az újabb várt küldemény is megérkezett a postára, ami történetesen az én szép új gyerekülésem volt. Egyik kolléganőjét kérte meg a cégnél, hogy derítse ki, hogy mehet-e felvenni. Hamarosan jött is a válasz, hogy nem kell, mert kihozzák ebéd után. Na most akkor ez hogy van??? 
Közben megjött a sofőr, aki elvitte apát az autószalonba, hogy elhozza végre szép új járgányunkat, mi pedig itthon maradtunk anyával várni a postást. Az persze nem ért ide estig, de ez nem lombozott le bennünket nagyon, hisz végre van autónk. Kiderült, hogy azért volt ez a hosszadalmas procedúra, mert apa az első, akinek itt úgy van saját autója, hogy nincs lakcíme, letelepedési engedélye és egyéb mindenféle papírja és engedélye. Így úttörők voltunk, bár szívesen elcseréltük volna egy második helyért, csak legyen meg 3-4 nap alatt.
Gyorsan neki is vágtunk és elszaladtunk az Ardager nevű üzletközpontba, ahol a legnagyobb szupermarket, a Ramstor található. Anya egy pillanat alatt pakolta tele a bevásárlókocsit, míg én apával a babakocsival sétálgattam a sorok között. Elégedetten indultunk haza, ahol várt ránk a felcuccolás, bár legfőképp apára. Engem anya vitt, és tolta a babakocsit, amire azért rápakoltunk ezt-azt. A többi apára maradt, de ügyesen megoldotta.

Reggel újra telefonálgatás a postára, és 1 óra körül meg is jött a válasz, hogy 30 percen belül jönnek, és tényleg jöttek. Szóval mégis kihozzák. Ki érti ezt? Ekkor apa nem volt itthon, így anya vette át, amihez apán keresztül Tatyánától kellett telefonos segítséget kérni, de megoldották, így megkaptam a szép új ülésemet, amit csak akkor bonthattunk ki, amikor apa is hazaért. Nagyon tetszik mindenkinek. Olyan Römer ülés, mint ami otthon van Papa kocsijában, Szegeden, csak tehénmintás. Az a neve, hogy COWMOOFLAGE, ami nagyon találó.  Már ültem is benne, mivel délután elmentünk a Sulpak nevű helyi MediaMarktba. Út közben megállítottak a rendőrök. Tehát kb. 30 km-t ment apa az új autójával az első közúti ellenőrzésig. Csak megnézték a papírokat, aztán mentünk, de túl vagyunk rajta.
Az üzletben kisebb-nagyobb nehézségek árán 80%-osan teljesítettük az előírtakat. Az öt termékből ugyanis egyet nem hozott a kedves kolléganő nekünk. Közben mi ki is mentünk a kocsiba anyával, mert melegem volt, apa meg ott maradt fizetni. Mindig ő marad ott fizetni. Közben várta a húsdarálót, de csak nem hozták, így 10 perc után mondta a gyévacskának, hogy dáváj pázsáluszta, I don't care about the húsdaráló, amit a gyévocska meg is értett, így nem lett húsdarálónk. Majd legközelebb.

Hazaérve nekiláttunk a vásárolt cuccok kicsomagolásához, amikor apa szomorúan tapasztalta, hogy az indoor/outdoor weather stationjának hiányzik a külső érzékelője a csomagból, úgyhogy csak indoor weather station lett belőle, ami azért jó, mert az viszonylag egyértelmű, hogy idebent milyen idő van. Holnap mehet vissza reklamálni.

A következő írásomban elmesélem, hogy sikerült-e kicserélni az említett terméket, de addig is Lucapuszi!
 

Mivel apa szólt, hogy Ivett már demonstrációt kezdeményezett az új bejegyzés érdekében, így rászánom magam, hogy halljatok felőlem. Hát igen, eltelt a február is, és immár beléptünk márciusba, a születésem hónapjába. Ez azzal jár, hogy anya már hetek óta a szülinapommal kapcsolatban tesz-vesz. Valami nagyon fontos esemény lehet ez, mert nagyon nagy feneket kerít neki. Talán nagyobbat, mint a karácsonynak. Sejtésem már van róla, hogy ez mit takar, mert már megnéztem egy csomó videót Julcsi unokatestvérem első szülinapjáról. Ő február 28-án lett egy éves. Ezúton is puszillak Julókám!
Anya ténykedése azzal kezdődött, hogy mindig az online játékboltok kínálatát nézte, persze csak amikor hagytam. Mivel, többek között, mégiscsak az én ajándékaimról volt szó, ezért természetesen hagytam neki annyi időt, hogy el tudja intézni. Viszont mostanában, amikor saját magának próbál online soppingolni, sokkal kevésbé vagyok türelmes. Úgyhogy résen kell lennie.
Továbbá sokat bújta a szakácskönyveket, meg beszélt keresztmamival valami tortáról, amit én is ehetek. Ez nagyon dicséretes, de remélem nem valami répatortát akar majd csinálni nekem. Ha már torta, akkor legyen torta.

Közben lassan ugyan, de ide is megérkezett a tavasz. A szülinapom közeledésén kívül, ennek biztos jele, hogy megereszkedett a hó, csöpögni kezdett az eresz, és csupa lucsok az utca. Az óriási mennyiségű hónak már nyoma sincs, de ez legfőképpen annak köszönhető, hogy kivitték a városból teherautókkal, de azért még mindent hó borít, csak kisebb mennyiségben. Csak nappal olvad, később pedig még fagy, így estére minden egy merő jég. Úgy láttam, ezt apán kívül senki sem élvezi. Ő viszont jókat csúszkál. Az egészet a mai napon reggelre leesett ónos eső csak tetézte, aminek következtében mindent 5-6 mm jég borított, beleértve a járdát és az autókat is. Apa a ház - bolt - ház távolságot kb. 30 cm/lépéssel tudta abszolválni. Később felszórták valami fűrészporszerűvel, meg enyhült is az idő, így olvadt, de még maradt min csúszkálni anyának is, amikor lementünk sétálni.
A folyó még mindig be van fagyva, járnak-kelnek rajta az emberek, még horgásznak is. Sőt pár napja egy autó is volt rajta, valamint láttunk egy motoros szánt séta közben.
Ebben az időben sokkal jobb sétálni. Sokkal kevésbé macerás az öltözés, mert anyáék nem a nagy bundámba dugnak bele, hanem már csak a vékonyabba. Ebben meg is tudok mozdulni legalább. A babakocsiban még persze benne van a bundazsák, meg a kezemet is belegyömöszölik a kesztyűbe, de kevésbé mérgesek, amikor 3 másodperccel később lejátszom magamról. 
Tovább is tartanak a séták, nem csak annyi, hogy térülünk-fordulunk, aztán megyünk is. Így lassan visszafordul az arány, és nem tart tovább az öltözködés, mint maga a séta. 
Anyáék sem a komoly cuccaikat veszik fel, hanem csak sima farmert vagy melegítőt, de a sapka meg a kesztyű azért még elfér. Főleg, amikor meglódul a szél, hogy majd felborítja az embert, engem meg elfúj babakocsistól. Ilyenkor csak a házak ölelésében sétálunk, ami sokkal uncsibb, de legalább nem szárad ki a szemünk, és nem kell hunyorogni...

A múltkor átmentünk vacsizni a TGI Friday's-be. Akkor is fújt a szél, sőt még hidegebb is volt, de hó már nem volt a járdákon. Babakocsival mentünk, mert itt van 10 percre, csak az a baj, hogy át kell kelni egy kétszer háromszáz sávos úton. Nos erre van egy gyalogos felüljáró, amire viszont csak lépcső visz fel. Úgyhogy anyáék lépcsőztettek a babakocsival fel, aztán le, majd megint fel, mert az étterem is emeleten van. Ebben jól ki is melegedtek. Aztán szokásuk szerint annyit rendeltek, hogy a felét nem bírták megenni. Én ücsörögtem a székemben és eszegettem a banánokat anya turmixáról. Valami Gold Medalist nevű epres, banános italt szoktak inni, ami állítólag megérdemli a nevét, mert tényleg olyan finom.
A szomszéd asztalnál ülő oroszarcú ember és vékony szőke párja viszont nem turmixot ittak. A pincér négyszer vitt nekik kis pohárban vizet, ami apa szerint nem víz volt, hanem vodka, de én víznek láttam. A pohár viszont pici volt, úgy 7-8 cent lehetett. Nem értettem miért ilyen kis adagokban isznak, miért nem kérnek egy nagy pohár mentes vizet.
Anyáék viszont jól laktak, így nem láthattuk, hogy mi lett a díszes párocska vége.
Újabb lépcsőzés után már otthon is voltunk, a 3 napra elegendő elcsomagolt étel társaságában, ami nem fogyott el az étteremben.

Az elmúlt hetekben többször láttunk sífutóversenyt a folyón. Bár lehet, hogy csak az utolsó volt a verseny, a többi meg edzés. Mindenesetre viccesek voltak. Fiatal iskolás gyerekeknek tűntek, akikre rákényszerítették ezt a sportot. A TV-ben látható sífutásra picit sem hasonlított. Leginkább úgy nézett ki, mint egy sima futóverseny, ahol nehezítésképpen hosszú léceket csatoltak a versenyzők lábára. Ettől függetlenül érdekes látvány volt.

Szinte egész februárban hideg volt, csak az utolsó héten kezdett némiképp enyhülni. A nagy hideg miatt, tulajdonképp bent rekedtünk a lakásban, ami már kezdett anyuék idegeire menni. Ezért vásárlással próbálták feldobni magukat. Apa rendelt magának egy távirányítós autót az Egyesült Államokból, és mivel még mindig nincs autója, így már azzal viccelődtek, hogy modell vagy igazi autója lesz hamarabb. Jelenleg akármilyen hihetetlen is, de a valódi autó áll jobban. Elég macerásra sikeredett a forgalomba helyezés, már mindenféle diplomáciai leveleket is bevetettek az ügyben, de már célegyenesben a dolog. Hétfőn elvileg átveheti a kocsit. A modell autót február 28 és március 5 közötti időszakra ígérték, de mivel még nem jött meg, így legjobb esetben is csak egyszerre érkezhetnek meg.

Anya rábukkant a Next honlapjára, ahonnan összeírt NEKEM egy laza 100.000 forint értékű listát, amitől apa lábon kihordott két infarktust és egy gutaütést, de végül anya meggyőzte, az én szerencsémre, hogy ezekre kivétel nélkül szükségem van, vagy lesz hamarosan! Anya szerencséjére pedig, ezek szállítanak ide is, így nem kellett mindet egyszerre megrendelni Magyarországra, és ez egyben a Papáék szerencséje is, mert így nem nekik kell kihozni, amikor jönnek. Lesz mit hozniuk így is, a futárok, főleg a bookline-é, már úgy megy a Lőwybe a Dédihez, szinte mint haza. Heti rendszerességgel. A Next előtt viszont le a kalappal. A pénteken megrendelt áru szerdán már meg is érkezett Angliából DHL-lel. Külön szállítási költséget nem kellett fizetni. Na ez volt a kezdet, mert apának sikerült meggyőznie anyát, hogy szépen sorban rendelgessen, és ne költse el egyszerre egy ház árát babaruhára. Olyan ügyesen csinálta, hogy a végén anya belátta, hogy ezzel ő jár a legjobban, mert havonta élvezheti a vásárlás és csomagvárás örömeit.

Azóta már a kedvenc márkája, az Accessorize webshopját is kívülről ismeri. Apa pedig az e-bay rejtelmeiben merült el. Az a szerencséjük, hogy az otthoni szigorú szabályokkal ellentétben itt 1000 USD és 30 kg alatt vám és áfamentesen rendelhetnek. A footballfanatics-ről otthonra rendelt cuccokra ellenben 30%-ot kell fizetni, mert meghaladja a 22 Eurót. Ismétlem 22 Eurót. Nevetséges.

Februárban Zsóka mama utazása is leszerveződött, és kevéssel utána dugába is dőlt, mivel Amszterdamig Malév jegye volt. Szegény aggódik is rendesen, apa hiába nyugtatja, hogy megoldják, nem kell félni. Az iroda a jövőhétre ígérte a megoldást, amire már nagyon kíváncsiak vagyunk, a mama látogatását pedig nagyon várjuk, az általa "szállított" cuccokkal együtt. Ő is sok szajrét fog hozni, már készítik anyáék a logisztikai tervezést.

A lakáson belüli közlekedésre már 90%-ban a mászást használom, a maradékban pedig a fal és bútorok mentén traverzálok. Néha már sikerül megállnom kapaszkodás nélkül is, aminek 10-20 másodperccel később általában egy dinamikus lecsücsülés a vége. Ennek anyáék nagyon örülnek, meg is szoktak tapsolni, amit én utánozok, így együtt tapsolunk. A legújabb kedvencem az indián huhogás, ezt anyáékkal tudom gyakorolni huzamosabb ideig is. Az integetés már rutin eljárás, puszit viszont nem dobok, akárhogy is kérnek. Dobáljanak ők. Anyát "anyanyanya"-nak szólítom, apát pedig "ap"-nak, vagy "abának". 

Jókat szoktunk falatozni is együtt, szinte mindent megkóstolhatok, amit ők esznek. Már ettem palacsintát is, meg krumplis tarhonyát, sőt joghurtot is szoktam nyammogni apával. Van saját kekszem is, amit majszolgathatok, de az anyáékét jobban szeretem. Apával esténként almát eszegetünk vagy narancsot. Már kenyeret is kaptam, méghozzá házi sütésűt. Egyik nap apa sütött házi krumplis zsemlét, másik nap anya készített zöldfűszeres bagettet. Ezeket én is megkóstolhattam, és meg kell hagyni ügyesek, nagyon ízlett.

Február folyamán még újabb látogatást tettünk az ügyeleten, mert szokásomhoz híven hajnalok hajnalán, és persze hétvégén, produkáltam ijesztő tüneteket. Így egy hideg vasárnap hajnalban újra sétálhattunk a kórházba, hogy jól megmondhassam a magamét az orvosnak. Még jó, hogy itt van a szomszédban. Kb 1 és 2 óra között ébredtem, és anya rögtön érezte, hogy lázas vagyok. Mire megmértek, meg eldöntötték, hogy mi legyen addigra én már újabb tünettel álltam elő, konkrétan nyakon hánytam anyát, majd gyors egymásutánban még háromszor, különféle helyekre. Na ekkor döntöttek úgy, hogy öltözködés! A kinti -10 fokban némiképp lecsillapodtak a kedélyek, de ez nem tartott csak, amíg beértünk az épületbe. Ott kezdődött minden újra egy welcome hányással.
Szóltak az orvosnak, aki megpróbált megvizsgálni, de nem hagytam magam. Mást sem tudott mondani szerencsétlen, csak hogy "okay-okay", but ez nem segített. Lehelgette szegény a kezét mielőtt hozzám ért, meg a fonendoszkópját, de ettől én még kiabáltam vele, ahogy a csövön kifért, tudja csak meg, hogy ki a magyarok Istene! Amikor megpróbálta megnézni a torkomat, akkor őt is lehánytam. Na nehogy azt higgye már! Végül nagy nehezen, de fel tudta állítani a diagnózist, majd miután rendeztük a számlát, mehettünk is. Azt mondták, hogy valami hétköznapi gyomorfertőzést találtam, ami ilyenkor télen gyerekeknél sűrűn előfordul. Hát remélem nem velem akar sűrűn forogni, de szerintem ebben anyáék is egyet értenek. Az egész nem tartott tovább két napnál, de csak azért, hogy utána kollektívan az egész család megfázzon. Bár anya ekkor már kifelé jött belőle, de volt átfedés, hogy teljes legyen az öröm. Egyébként ez is viszonylag gyorsan átszaladt rajtunk, és azóta újra vidáman és jókedvűen telnek a napjaink, amit csak az ötödik fogam kibújása tör meg néha.

Más említésre méltó esemény nem is igazán történt februárban, esetleg még hogy Indianapolisban a New York Giants megnyerte a XLVI. Superbowlt a New England Patriots ellen 21-17-re. Úgyhogy Henyabácsi örülhetett, Cöckebácsi meg szomorkodhatott, de reméljük innen is, hogy túlélték. Henya az ünneplést, Bence meg a csalódást. Elég megrázó lehetett "Henya" ellen veszíteni. Apa szerintem sírt is volna. Mindenesetre van idő lehiggadni, mert itt az offseason, úgyhogy Orsi néninek is nyugta lesz most, augusztus végéig, amikor is "Football is back, baby!" és újra jöhetnek a szeánszok!

Ezzel zárom soraimat, és puszilok minden drága olvasót!
 

Lassan eltelt egy hónap, mióta visszajöttünk. A múltkori poszt folytatásáról, a bútorvadászatról, sajnos még nem tudok beszámolni, mivel autónk még mindig nincsen. A pénz már megérkezett, apa ki is fizette, de még a regisztráció hátra van. Várhatólag a hét folyamán már nem kell gyalog járnunk a boltba. Illetve nem feltétlen. A bolt egyébként nincs messze, de térdig érő hóban, vagy nagy szélben igazán kellemetlen, a hazacipekedésről nem is beszélve. Ennek könnyítése érdekében apa vett egy szép nagy szatyrot, amit vállra lehet akasztani és jó sok áru belefér a bendőjébe. Többször mentünk együtt, hármasban bevásárolni az elmúlt hetekben. Ilyenkor én a babakocsiban szoktam apával bohóckodni, amíg anya keresgél. Mivel kontinentálisan hideg időjárás van errefelé, így jól beöltözve szoktunk útra kelni. Anyáék is magukra vesznek mindenféle alá- és föléöltözetet, sapkát, sálat és újabban nem a sima kesztyűt, hanem amiben snowboardozni szoktak. Én is be vagyok bugyolálva, mint egy Michelin baba. Az otthoni öltözetre, az otthonkámra (1 réteg lábon, 2 felül), kapok még egy nadrágot meg még egy pulcsit, majd beledugnak valamelyik bundámba. Az utóbbi héten a melegebbikbe. A babakocsimba pedig még egy bélés van applikálva, amit mellkasig fel lehet zipzárazni, így csak az orrom hegye van kint. Érkezéskor ugyanolyan melegek a kezeim, mintha ki sem mentünk volna.
Az elmúlt héten viszont olyan mennyiségű hó esett, hogy babakocsival esélytelen közlekedni. Azzal csak lakáson belül gurultunk apával mostanában. El is határozta, hogy amint lesz lehetősége beszerez egy szánkót, amivel tud húzni (, ha hagyom). Jó móka a lakásban körbe-körbe szaladgálni a babakocsival. Sőt már a gurulós bőröndökkel, és az említett nagy szatyorral is róttuk a köröket.
Persze néha a hideg és a hó ellenére is ki kell mozdulni, egy kis friss levegőt szívni. Ilyenkor egy picivel még jobban beöltöztetnek, és babakocsi nélkül megyünk. A minap levittük a fényképezőt is, hogy megörökítsük életem eddigi legnagyobb havát. Ahol összefújta a szél, még anyáékat is ellepte volna, sőt némely autókat teljesen beborította a hó, pedig olyan nagy terepjárók voltak. Egy helyen, ahol szép egyenletes volt, csináltunk hóangyal családot. Először anya hanyatt dobta magát a fél méteres hóban, majd elkezdett kapálózni a lábaival és a kezeivel. Ezt nem tudtam mire vélni, de azért tetszett. Aztán az anya által hagyott nyom mellé engem is beletuszkoltak a hóba és mozgatták a kezeim, lábaim. Ezután apa következett, és végül megörökítettük a művünket. Még picit sétáltunk, de hamar elkezdtünk fázni, meg a hó folyamatosan hullott a szemembe és ezt kezdtem nem tolerálni, ezért haza mentünk.

A hóesés viszont nem állt el még vagy 2 napig. Ennek eredménye, hogy sok autót teljesen eltemetett a hó, az udvarban meg hegyekben áll mindenfelé, szinte lehetetlenné téve a közlekedést és a parkolást. A hétvégén folyamatosan takarítottál a várost, de amíg nem állt el, addig ez elég hamvába hullt próbálkozás volt. Ma reggel mindenki szorgalmasan ásta ki az autóját, hogy munkába tudjon menni. Sokszor még a terepjárókat is ásni kellett, pedig azok apa szerint négykerékhatásúak vagy mik. Ezt ugyan nem tudom mit jelent, de nagyon komolyan hangzik. Mindenesetre ez az időjárás megerősítette apát abban, hogy jól döntött, amikor nem a Passátot vette meg, hanem a terepjárót. Akiknek személykocsijuk van, sokan meg sem próbálják kibányászni. A főutakat letakarították, a félretolt havat pedig kivitték a városból teherautókkal, csak az ilyen zsákutcaszerűségekben nehezebb a helyzet.

A hómennyiség lehetővé tette a helyiek szőnyegtisztítási módszerének használatát. Leviszik a térre a szőnyeget és kiterítik. Beseprik hóval az egészet, majd dörzsölik. Ezután kirázzák és kész. Minden nap látunk lelkes szőnyegtisztítókat.

A közlekedés már egész jól megy. Amikor van kedvem kúszok, de szoktam mászni is, négykézláb. Sőt, különböző bútordarabok mentén egész jól tudok sasszézni. A múltkor Móni néni viszont online végignézte, ahogy megpróbáltam megfordulni álltomban, de nem sikerült, és egy nagy hátas lett belőle, még nagyobb ordítás kíséretében.

A mai napon arra is rájöttem, hogy anyáék legnagyobb "örömére" fel tudom kapcsolni a villanyokat. Ehhez még hihetetlenül kell pipiskednem és kepeszkednem, de ha eléggé koncentrálok akkor sikerül. A lekapcsolás viszont még nem megy.

Anya lassan kész konyhatündér lesz. Gondolom az olyasmi, mint a fogtündér, bár ahhoz sem volt még szerencsém, csak hallottam róla. A konyhatündér biztos a konyhásnak hoz meglepetést. Ez esetben viszont nem is anya a konyhatündér, hanem apa, mert a konyhásnak ő hoz meglepit. Viszont a lényeg, hogy anya nagyon ügyesen süt-főz. Vannak kisebb-nagyobb kudarcok is, de általában jól sikerül minden. Főleg, ha hazai alapanyagokat tud használni. Múltkor bejglit sütött apának. Végül is mind finom lett, de azért többször nekifutott, különböző receptekkel. Az ízét végül apa 5-ösre osztályozta, csak a külalakon kell még javítani kicsit.

Mivel az utóbbi időben többször tudtunk sertéshúst vásárolni, így anyáék gyorsan be is raktároztak a mélyhűtőbe. 2-3 kilós darabokat szoktak megvenni. Más termékekkel is hasonlóan szoktak eljárni, ha az adott árut nehéz beszerezni. A bejglihez szükséges mákot apa hetekig vadászta, míg végül talált egy helyen. 5 grammos kiszerelésben árulták, így el is hozta gyorsan az összeset. A pénztárba néztek is rá nagy szemekkel. Viszont nem volt ledarálva, így darálót is vadásznia kellett. Ezt lehet kapni, csak nem járt olyan helyen.

Anya konyhaművészetét én is élvezem, ugyanis csudifinomságokat szokott nekem főzni. Kaptam már zeller és brokkoli krémlevest, marha húslevest, finomfőzeléket, halat, krumplit és répát különböző formában. Ezeket mind nagyon ügyesen eszem, csak apa szerint szivatóval indulok, mert nehezen kezdek el enni, de ha belejövök, akkor nagyon megy. Egyszerre meg tudok enni 2 merőkanál krémlevest, vagy 1.5-2 üveg sárgabarackpürét. Még mindig ez a kedvencem, de szívesen eszem a krémleveseket is, főleg ha anya tesz bele meglepit nekem, szárított kenyérkocka formájában. Ekkor ugyan erősen visszaesik a lendület, mert egy ilyen falaton akár 10 percet is elnyammogok.  Úgyhogy Henyabá, egészen megkedveltem azt a kis zöld fácskát, javaslom te is adj neki még egy esélyt, mert nem is rossz. Ha megkéred, Lackó bácsi szívesen főz neked, mert ez az egy, ami üzembiztosan megy neki.

Szoktam segíteni is anyáéknak a konyhában, bár ők inkább kotnyeleskedésnek hívják, és mindig a székembe száműznek, ahol én gyorsan el is szoktam kezdeni panaszkodni.

A takarításban is szoktam segíteni nekik, legfőképp a porszívózásban. Amikor bekapcsolják olyan boldog vagyok, hogy táncra is szoktam perdülni. Aztán becserkészem a masinát, és amikor senki nem figyel rávetem magam. Szoktam tologatni, állítgatni a szívás erősségét, mert ilyenkor változik a hangja, de a kedvencem, amikor bekapom az állítógombot. Ilyenkor jól bizsergeti a 3 fogamat és az útban lévő negyediket. Ezt csak akkor tudom művelni, ha senki sem figyel, mert különben nem hagyják. Ez meg ritkán van, úgyhogy nagyon gyorsnak kell lennem.

Mivel a bútorozottsági szintje a lakásnak még mindig hagy kívánnivalót maga után, ezért bizonyos dolgaink még mindig dobozokban vannak. Ezt az állapotot anyáék már nagyon unják, de én élvezem, mert lehet bennük turkálni.

A következő posztomban már remélem az előbb említett állapot megszüntetéséről is beszámolhatok, ami azt is jelentené egyben, hogy apa átvehette az autóját.

Decemberben, még haza sem értünk, már jött is az értesítés, hogy megérkezett a szállítmány Atyrauba, "CSAK" a vámkezelés van hátra. Valamivel karácsony előtt szóltak, hogy a vámkezelés megtörtént. Mivel érkezésünk után apa rögtön írt a költöztetőknek, hogy visszaérkeztünk, így másnap már kerestek is bennünket, hogy időpontot egyeztessenek. Végül csütörtök délben jöttek, a 28 dobozunk kíséretében. Mondta a főnökük, hogy a vámosok kinyitottak szúrópróba szerűen 2 dobozt, de minden rendben volt, sőt nem is kellett fizetni semmit, holott kb 6-700 Euróra számítottak. Persze ez ellen mi nem tiltakoztunk. Felhordták a dobozokat, és egy gyors leltár után el is húztak. Nem tartott tovább fél óránál, mondjuk én végig aludtam az egészet, pakoljanak csak a felnőttek.

Ébredésem után anya belevetette magát a dobozokba. Olyan volt, mint egy második karácsony. Szinte már el is felejtettük, hogy miket küldtünk, így minden doboz egy meglepetés volt, sőt dobozokon belül is voltak külön becsomagolt tárgyak. Ezek kinyitása mind egy-egy meglepi volt.

Kicsit bajban voltunk, hogy hogyan is kezdjünk neki és mit hova pakoljunk. Apa megbeszélte a céggel, hogy másnap visszajönnek az üres dobozokért és csomagolóanyagért, úgyhogy minél több dobozt szerettünk volna elintézni. Eleinte bajosnak tűnt a dolog, de végül elég szépen sikerült szinte mindennek helyet találni, csak 5 doboz maradt itt. Ebből 2-ben könyvek vannak, aminek még nem találtunk helyet, még venni kell valami könyvespolcot. 1-ben DVD-k meg játékszoftverek vannak az XBOX-hoz, meg a Wii-hez, amikhez apa sosem enged hozzányúlni. Egyben az én játékaim vannak, amit tulajdonképpen ilyen célból tartottunk meg, hogy legyen mibe tárolni őket, amíg sikerül beszerezni egy alkalmatosságot. Az utolsó doboz meg kacatokat, más néven kincseket rejt, aminek még szintén nincs helye.

A ruhákat viszonylag egyértelműen és gyorsan el tudtuk rakni, egyedül anya 6000 pár cipője, és ugyanannyi táskája jelentett némi gondot, de megoldottuk. Szépen felkerültek a hűtőre a mágneseink, rajzok, képek és egyebek. A szekrény tetejére apa korsói, saját képek a falra. Anya konyhai cuccai is megjöttek rendben, egyetlen tál kivételével, ami kicsit eltört, de apa simán megragasztotta, úgyhogy nem kellett a biztosítóval intézkedni emiatt. Mindezek után egészen otthonos lett a lakás, anya is sokkal jobban érzi magát. Jó volt már végre a saját cuccainkkal körülvenni magunkat.

Aminek apa a legjobban örült, az a kabátja és a bakancsa volt. Végre nem kell mindig ugyanabban járnia.

Megérkezett a hintám is, az állvánnyal együtt, amit apa gyorsan össze is rakott nekem. Először örültem neki, de hamar meguntam, viszont egyre több időt töltök benne. Szeretem, csak nem szabad túlzásba vinni.

Anya küldött egy csomó gyógyszert meg krémet is. A krémek még másnap is jegesek voltak. Nyilván fűtött teherautón szállították és raktárban tárolták őket.

Végeredményben minden megérkezett rendben, ahogy feladtuk, úgyhogy a késedelmes szállítást leszámítva egy szavunk sem lehet. Tulajdonképpen 2 hónapig tartott, csak utána mi nem voltunk itt. ezért lett 2.5 hónap. Ez pont elég volt hozzá, hogy már nagyon hiányozzanak a bedobozolt holmik.

A még dobozban lévő tárgyak is elpakolásra kerülnek majd, csak előbb be kell szerezni pár bútordarabot. Ehhez viszont nem ártana egy autó, ami még nincs. Visszaérkezésünk után, másnap, apa elment elintézni a banki dolgokat, és elindította a folyamatot, aminek eredményeképpen hamarosan birtokba vehetjük az új járgányt, és indulhat a bútorvadászat, de ez már egy másik sztori.

Az utolsó otthon töltött napunk picit mélabúsan telt, bár anyának köszönhetően nem a pakolással ment el az egész. Délután beugrott Jenő bácsi meg Nóra néni, korábban nem volt alkalmunk találkozni, de még pont időben el tudtuk csípni egymást. Kaptunk tőlük egy hungaricumcsomagot, szép piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Nekem persze a celofán meg a szalag tetszett a legjobban. Sajnos miután ők elmentek már lassan alvásidő volt, mert hajnalok hajnalán kellett kelnünk. Még megbeszéltük Lackóékkal a részleteket, aztán egy gyors fürdés után már ágyban is voltunk.

Másnap, a hajnali kelés nem sikerült olyan jól, mint legutóbb, mert most én is felébredtem, sőt kiabáltam is egy adagot. A reptérre gyorsan felértünk, de ott most nem ment olyan simán, mint a múltkor. Ott találkoztunk Lackóval meg Milánnal, akik azokat a csomagokat hozták, amik a Mercibe nem fértek be. A 3 db bőrönd, melyek mind 23 kg fölött voltak, némi fönnakadást okozott a checkines hölgynek. Először is kicsit át kellett rendeznünk, hogy egy se legyen 23 kg fölött. Ezt-azt átraktunk a kézi poggyászba, pár könyvet, meg sajnos vissza kellett küldjünk Lackóékkal. Így már be tudtunk csekkolni, de sajnos csak Amszterdamig, a másik járatra nem bírt felrakni bennünket a hölgy, de még a csomagjainkat sem. Apa már itt sejtette, hogy ez így nem lesz jó, mert a KLM járatra az aranykártya miatt fel tudtunk adni 3x23 kg-ot, de gondolta, hogy az Air Astana nem lesz ilyen barátságos.

Elbúcsúztunk papáéktól, aztán mentünk a kapukhoz, ők meg dolgukra. Papa Kisújra, Lackóék meg Szekszárdra. Anya picit ismét elszomorodott, apa próbálta vigasztalni, de nem nagyon ment neki. Az amszterdami járat tele volt, alig fértünk el. Elég sok gyerek volt a fedélzeten, de szerintem én voltam a legkisebb. Picit sírdogáltam, de általában azért, mert valamelyik másik baba rákezdett és felébresztett. Elég kényelmetlenül és nyűgösen, de ennek ellenére gyorsan megérkeztünk Amszterdamba. Ott össze kellett szednünk a csomagjainkat és újra becsekkolni. A hölgy közölte velünk, hogy van 15 kg túlsúlyunk. Apa addig alkudozott vele, hogy végül csak 10 kg lett belőle, de még így is 180 Eurót kellett fizetnünk, ami apát elég érzékenyen érintette. Konkrétan majdnem elsírta magát, de ez most mellékes. Ezután viszont gyorsan be tudtunk menni a terminálba, megkerestük a KLM Lounge-t, hogy ott magamra boríthassak egy tányér levest. Anya majd felrobbant mérgében, de szerencsére volt csereruhám, úgyhogy gyorsan átöltöztetett. A többi 3 óra már gyorsan eltelt, ami még a gép indulásáig volt. Anya nem biztos, hogy ezt mondaná.

Az év elejére való tekintettel ez a gép is tele volt, a kézipoggyászainknak alig találtunk helyet, végül az egyik sztyuárt elvitte valahova hátra, ami miatt apa nagyon mérges volt, mert benne voltak a játékaim, pelenkáim meg minden katasztrófaelhárításhoz szükséges eszköz. Út közben sokat sétáltunk apával vagy anyával a gépen, meg kukucsosat játszottunk a függöny mögül. Persze alukáltam is, de azért ezeknek az utasoknak is megmutattam, hogy hogyan tudok sírni picit.

Végül leszálltunk Atyrauban, és szerencsére előre állítottak bennünket az útlevélellenőrzésnél, nem kellett várnunk a sorban, hanem a határőrök túloldalán, a csomagokra vártunk, de viszonylag hamar megjöttek. Apa fogott egy taxit, amibe a sofőr nagy nehezen betuszkolta a csomagjainkat. Életemben először utaztam LADA 2107 típusú gépjárművel.

Miután nagy nehezen felpakoltuk az összes csomagunkat, körbenéztünk a lakásban. Mivel mindent rendben találtunk, anya előkészítette a fürdővizet. Apa pedig gyorsan írt egy e-mailt a költöztetőknek, hogy megjöttünk, hozhatják a cuccainkat a héten. Közben mi anyával rácsörögtünk az otthoniakra, hogy épségben, egészségben megérkeztünk.

Az első 1-2 nap szomorkodással telt csöppnyi mélabúval fűszerezve. Apának sorban jöttek az e-mailek, így ő gyorsan visszazökkent, de anyának ebben a dobozaink megérkezése segített sokat, de erről majd később.

Az év végén szépen csendben teltek a napok. Találkoztunk ismerősökkel, tervezgettük az újévet, meg ilyenek.

Laczi Robi hozott egy fél malacot, amit este Robi, Lackó meg apa be is pácoltak. Főleg Robi pácolt, Lackó próbálta elrontani, apa meg csak figyelte őket, hogy miként is csapják szét magukat egy pácolás ürügyén. Ettől függetlenül a malac finom lett.

Egyik nap átmentünk meglátogatni a Kisznyér családot. Korábban sajnos a betegségem miatt nem volt lehetőségünk, hiszen nem akartuk őket is lefertőzni. Kispeti nagyon aranyos volt, jött, ment, magyarázott, kipróbálta gyorsan mindenki ajándékát. Bazsi is cuki volt, ő meg folyamatosan vigyorgott.

Vészes gyorsasággal közeledett a Szilveszter, még megbeszélni is alig tudtuk. A Julcsi betegsége kicsit bekavart az eredeti tervnek, úgyhogy ők végül nem Szolnokon Szilvesztereztek, de mindenki más igen. Mi reggel indultunk anyáékkal, és rögtön utánunk Lackóék. Papáék csak délután indultak útnak. Mi menetben be akartunk ugrani megnézni Rucát, de elaludtam, úgyhogy nem álltunk meg. Szolnokon már javában folyt a készülődés. Papa is meg mama is sürgött-forgott, hát mi is beszálltunk. 1 órával később megjöttek a fiatalok is, mert ők még drótelőkét kerestek. Találtak is, így Lackó nagybácsi tudott pecázni egyet. Persze nem fogott semmit sem. Egyetlen egyszer fogott, akkor is csak véletlen, de azóta azt hiszi, hogy tud horgászni. De nem törtük le lelkesedését, hanem lekísértük és szurkoltunk. Ki neki, ki ellene. :-) Valaki, hogy fogjon halat, valaki meg, hogy essen bele. Végül mi papával meg anyáékkal felmentünk, de a fiúk még maradtak picit, amíg nem fáztak. Hamarosan jöttek ők is, és inkább a papa karácsonyi ajándékával kezdtek játszani. Megpróbálták összelőni a légpuskát a távcsővel kisebb-nagyobb sikerrel. Mindenesetre pár lőlapot megöltek, az biztos. Milán hozta a csúzliját is, amit apa hozott neki még Houstonból, azzal is ellőttek egy kisebb autóra elegendő csapágygolyót. Mindenesetre ők jól szórakoztak. Délután megjöttek a szegedi papáék is. Addigra már a malac is megsült, és a többi része is megérkezett, amit Marika mama sütött meg. Így gyorsan le is ültünk megkóstolni.

Minden rendes gyerek Szilveszterkor marad ébren éjfélig, de mivel én amúgy is sokszor fent vagyok éjfélkor, így nekem ez semmi extrát nem jelentett, úgyhogy én végig aludtam a koccintást. Az egész napos pecázásba, lövöldözésbe ki is fáradt a társaság, úgyhogy sokáig már a többiek sem maradtak ébren. Viszont reggel folytatták a lövöldözést, Lackó megpróbált még egyszer halat fogni, persze eredménytelenül, sőt Aranyásóztunk is. Így ez a nap is gyorsan eltelt, és máris készülődni kellett mama legnagyobb bánatára. Gyors pakolászás után újabb könnyes búcsút voltunk kénytelenek venni, mert velük már nem találkoztunk az indulásig.
Rucát hazafele sem tudtuk megnézni, mert megint aludtam.

Érkezésünk után anya el is kezdett összepakolni, hogy a másnap ne csak arról szóljon. Olyan ügyes volt, hogy  szinte teljesen összepakolt mindent, így még volt egy teljes napunk.

Az első otthoni hetünk hipp-hopp elszaladt a sok tennivaló miatt. Na nem mintha a többi lassabban telt volna. A sok program mellett a karácsonyra kellett készülnünk, vagy autóban ültünk Szolnok és Szeged között.  Sok időt töltöttünk az Árkádban a készülődés során. Anya segített a Jézuskának, hogy mindenkinek megfelelő meglepetéseket hozzon, addig mi apával nézelődtünk, sétálgattunk. Kávéztunk egyet itt, egyet ott. Ettünk ezt-azt. Ittunk répalevet a biobüfében, megnéztük a mesekiállításokat, szóval nagyon ügyesek voltunk. Néha még a babakocsiban is hajlandó voltam ücsörögni. Ez tulajdonképpen eltartott egészen karácsonyig kisebb-nagyobb megszakításokkal. Szerdán például elmentünk Szolnokra, hogy találkozzunk Panniékkal is. Jó volt őket látni, csak kicsit tapasztalatlan voltam hozzájuk képest, de hamar belerázódtam. Én nem vagyok hozzászokva a Panniféle szeretetnyilvánításhoz meg a Julcsi önérzetességéhez. Panni ugyanis már belenevelte, hogy keménynek kell lenni, különben elveszik a játékot. Ha épp volt valami a kezében és közelítettem hozzá, akkor morgott, mint egy kiskutya. :-) De végül megtanultam kezelni a helyzetet. Ha Panni túlszeretett, sírtam. Ha Julcsi nem adta játékát, akkor kerestem másikat. Egyszer Keresztapu is túlszeretett, de hamar megvigasztalódtam hamar, csak anya kellett picit.

Julcsika sajnos beteg lett, nagyon köhögött szegény. Pénteken reggel apa felhívta Máté bácsi apukáját, Kürti Sanyi bácsit, aki mondta, hogy vigyék be hozzá a kórházba, bent van. Sajnos bent is kellett maradniuk, mert tüdőgyulladása volt. Sajnos a karácsonyt is bent kellett tölteniük. Ebben a nem túl vidám hangulatban jött el a szent este napja, ami már Szegeden köszöntött ránk.

Mindenki sürgött-forgott, intézkedett, sütött-főzött, takarított. Mi apával elmentünk sétálni egy nagyot. A babakocsihoz nem volt kedvem, így apa még a kocsibejáróról visszarugdosta az udvarba és kézben sétáltunk. Mentünk egy jó nagy kört, közben beugrottunk és megnéztük Kuklis Gabi új motorját. Meg kell hagyni szép kis paripa. Mire hazaértünk el is fáradtam.

Este vacsora után én még aludtam egyet, aztán jött csak a Jézuska. Az a sok színes csörgős papír nagyon tetszett. Persze a sok játéknak meg ruhának is örültem. A pöttömkék kulcsos háza kifejezetten tetszett. A legnagyobb meglepetést mégis csak a papa meglepetése okozta minden szinten, Ruca, a másfél éves magyar sportló-csikó személyében. A nevét rólam kapta, csak azért R-rel, mert minden kanca az anyukája nevének kezdőbetűjét örökli.  Egy puzzle-t kellett összeraknia a társaságnak, amiből mindenki kapott pár darabot és végül összejött egy kép a paciról.

25-én reggel átjöttek Milánék, velük is beszélgettünk picit, meg átadtuk az ajándékokat, amit a Jézuska nálunk hagyott. Ebéd után elmentünk Szolnokra, ahol a Dédi már nagyon várt. Este átjöttek apa keresztszülei, akik az én keresztszüleim², vagy keresztnagyszüleim. Ez keresztapu esetében vicces, mert rövidíthető NagyKapu-nak. Ancsi és Béci is ott voltak, akik az én unokanagytesóim.

27-én reggel apa elment Keresztmamiékért a kórházba, mert keresztapu elment Gödöllőre. 11-kor már otthon is voltak, bár még naponta többször is vissza kellett menniük. Utána beugrottunk az Olajcsarnokba, hogy találkozzunk Bodzikával is. Ott volt valami rendezvény, ahol összefutottunk Danival is meg Bodzáékkal is. Mivel Ágiék a szentestét bent töltötték a kórházban, így a Jézuskával meg lett beszélve, hogy a Vénusz utcába csak 27-én jön. Itt is megvárattam a társaságot egy alvással, de siettem. Itt még nagyobb volt a hangzavar, ujjongás, bontogatás mint Szegeden köszönhetően a 4 Szabados és 1 Tajta gyereknek. Mielőtt jött a Jézuska a nagyok énekeltek neki, meg hosszú pálcákat gyújtottak, amiből csak úgy süvítettek a szikrák. Szikra meg csak nézte az üvegen keresztül, de később persze őt is beengedtük. Ide is hozott a Jézuska rengeteg szép dolgot. Hímzett ágyneműt, Götz babát... Apa csak fogta a fejét, hogy mit csinálunk ezzel a rengeteg dologgal, hogyan visszük vissza.

Annak ellenére, hogy sajnos egy nappal hosszabb is lett életem első karácsonya gyorsan eltelt.

28-án visszamentünk Szegedre és elmentünk megnézni Rucát. Korábban nem volt rá lehetőségünk, mert ő Hódmezővásárhely után 15 km-rel lakik. Szép paci, nagyon tetszett, annak ellenére, hogy előtte a legnagyobb állat a Szikra volt, amit láttam. Ugyan voltunk már a szegedi vadasparkban, de abból még sokat nem fogtam.

Persze a karácsonyi eseményeket még oldalakon keresztül mesélhetném, annyi új dolog történt.

Röviden tömören összefoglalom a hazautunkat. Kalandos előzmények után hétfő hajnalban, titokban indultunk haza. 6:30-kor jött értünk az autó, így apa 5:30-ra állította be az órát. Ezt lenyomni nem nagyon kellett, inkább kikapcsolta, mert már amúgy is fent voltak. Tulajdonképpen egész éjszaka fent voltak. Anya reggel meg is kérdezte apát, hogy mi van ha nem megyünk el ezzel a géppel, de mivel akkor buktuk volna a jegyet, így ez ennyiben is maradt. Éjszaka még folyamatosan lázas voltam, én sem aludtam sokat. Így indultunk útnak. Anya nagyon aggódott, hogy kiszáradok, mert nem akartam szopizni, de végül 10-11 óra magasságában megnyugodhatott. Végül is megérkeztünk épségben egészségben a Liszt Ferenc repülőtér 2A termináljára, ahol Lackó már várt bennünket, ő vitt bennünket Szegedre.

Érkezésünk titok volt, de a szegedi nagyszülők túl sokat kombináltak és már számítottak rá, hogy jövünk. Ettől függetlenül volt nagy juhéj. Közben a szolnoki nagyszülők is aggódni kezdtek, hogy nem tudnak elérni bennünket, így Zsóka mama felhívta Dezső papát, hogy tud-e valamit. Persze ő teljesen kiakadt, hogy ferdítenie kellett meg minden. De anyáék megnyugtatták, hogy nem fog haragudni.

Másnap az orvosnál kezdtünk, aki megvizsgált az én legnagyobb bánatomra, és azt mondta, hogy valószínűleg csak egy vírus. Végül igaza lett, másnapra már semmi bajom sem volt. Kedd délután indultunk Szolnokra, de mivel nem volt kulcsunk így meg kellett várni, hogy valaki haza érjen. Papát a koliban leptük meg 8 körül. Azt mondta 10-ig bent kell maradnia, de majdnem velünk egyszerre ért haza. Épp maradt annyi időnk, hogy meglepjük mamát is. Őt a meglepetést tetőzendő a fürdőkádból ugrasztottuk ki, és szemüveg nélkül igen nehezen akart bennünket megismerni. Aztán viszont annál nagyobb volt az öröm.

Másnap még elszaladtunk meglepni a szolnoki dédit, és ezzel el is fogytak a meglepetések. A meglepetés hozzá személyemben egy kiadós ordítás kíséretében érkezett. Nem is sokat látott belőlem szegény a könnyemtől, de hát ha sírni kell, akkor sírni kell.

Közben megszületett Vass Bence barátom is, akinek az érkezése alkalmából apáék koccintottak egyet a Lackó nagybácsikám legénybúcsúján. Ő ugyanis úgy döntött, hogy szeretné papíron is a magáénak tudni élete választását, Móni nagynénikémet.

Pénteken céges karácsonyi rendezvényen voltunk, ahol ott volt az összes nagyszülőm. Dezső papa nagyon jól érezte magát, ami érthető, hisz minden embere vele akart koccintani. Tekintettel arra, hogy ez több, mint 100 főt jelent, így nem meglepő, hogy vidám volt. Azt hiszem Milán és Nándi bácsi felvették vele a versenyt.

Szombaton sor került Lackó és Móni sorsának megpecsételésére. Szépek voltak nagyon, de Milán bácsi az előző napi rendezvény következményeképpen lemaradt az IGEN-ről. Mire a vacsira került a sor picit összeszedte magát, és már enni is tudott. 3-4 falatot. Apa és anya voltak a tanúk, ameddig ők tanúskodtak, addig én papával és mamával voltam el. Életemben először voltam esküvőn, ami nagyon tetszett, de az utána következő vacsorán épp csak annyira voltam türelmes, hogy anyáék jól lakjanak.

A nagy készülődésben a hangulatot feldobandó némi izgalmakat hoztam a szürke napokba. Azon gondolkodtam, hogy mi az, amit még nem csináltunk Kazahsztánban. Hát még nem voltunk orvosnál, úgyhogy gondoltam úgy is jóban vagyok minddel, mint Kína Észak Koreával. Szombat este produkáltam egy kis enyhe lázat, de nem volt elég, anyáék nem ijedtek meg rendesen, sőt a hajnali 39.5-re is gondoltam még rá kellene tenni egy lapáttal. Hallottam már a hányásról sokat, főleg a Lackó nagybátyám sztorijaiból, ezért úgy döntöttem kipróbálom. Gondosan becéloztam anya nyakát, aztán had szóljon. Csakhogy azt nekem senki sem mondta, hogy ennyire rossz. Először is eddig azt hittem, hogy a szám egy beviteli csatorna, és nem volt túl jó érzés, hogy a drága jó anyatejcsi (Panni szerint Keresztmamitej) a rossz irányban folytat turbulens áramlást. Ráadásul pocsékba is ment. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy az orromon át is megvalósulhat eme folyamat. Ez volt a legrosszabb, mert nem elég, hogy nem tudtam levegőt venni, még csípett is. Na ezek után, meg hogy ottani idő szerint éjfél után felhívtuk Keresztmamit, végre elindultunk a kórházba. Szerencsére a szomszéd épületben van az SOS International nevezetű klinika, ahova be vagyunk regisztrálva, fejenként, évi, potom 5000 USD-ért, így gyalog indultunk. Gyorsan összekaptuk magunkat, de elég viccesen nézhettünk ki. Anyáék a pizsamára felkapták a melegítőjüket, amire apa, például, jobb híján a szövetkabátját rántotta, én meg a nagy bundazsákomban. Szép csendesen esett a hó, út közben pedig, találkoztunk egy daloló éjjeli őrrel. Szegény nagy unalmában énekelgetett, nem is rosszul. Bent megvizsgált először egy kedves helyi doktornéni, de ő valami kezdő lehetett, mert lehívta a kolléganőjét is egyeztetni. Amíg nem akartak különböző testnyílásaimba mindenféle eszközöket dugni, addig nem is volt nekem semmi bajom velük, még mosolyogtam is rájuk, pedig még mindig keserű volt a torkom.  Na de ki hallott már olyat, hogy egy szegény, beteg gyereknek még a fülébe meg a szájába is be akarnak nézni. A fülvizsgálást viszonylag egyszerűen, némi fejrázással sikerült szabotálni, egészen addig, amíg nem fogtak le hárman. Ezt a pofátlanságot pedig ki is kértem magamnak, jó hangosan. A számba viszont belenézett a doktornéni viszonylag könnyen, de azért gargarizáltam neki egy kicsit a saját nyálammal, hogy még se legyen olyan egyszerű. Azt hitte, hogy megnézheti a szép kis fogaimat, de nem mutogatom ám őket senkinek. Ezek után anya felvett, hogy megvigasztaljon, de én nem hagytam magam. Különböző cifrábbnál - cifrább szitkokat kiabáltam nekik az összes általam ismert nyelven, de nem hatotta meg őket. Végül elfáradtam és inkább csendben maradtam.

Mire haza értünk le is ment a lázam, így reggel 7:30-kor le is feküdhettünk aludni. Apa eltakarította az emésztőrendszerem által feleslegesnek nyilvánított táplálékot, majd ő is lefeküdt mellénk. 9-kor felkeltem, mondván reggel van, de anya még csak vissza altatott, akárhogy küzdöttem ellene.

"Reggel" aztán már alig volt lázam is, meg kaptunk lázcsillapítót, úgyhogy anyáék is megnyugodhattak. Állítólag összeszedtem valami vírust, de ez tuti hülyeség, mert én semmit sem szedtem össze, csak a porcicákat meg pöszmöszöket, azok pedig tudvalevőleg nem vírusok.

Azóta normalizálódott a helyzet, és már nincs is kedvem többet orvoshoz menni. Nem volt fun. Meggyútottuk a 3. gyertyát és visszatértünk a normális kerékvágásba. De hol a kerék?

Az adventi koszorú második gyertyájának a meggyújtásakor már itt is egyre több karácsonyi dísz és hangulat található. Gondolom ez az ortodoxok miatt van. A boltokban is egyre több karácsonyi jellegű árut találni, az utcák is feldíszítődtek, valamint a város tele van vaskarácsonyfával. Már vagy 7-8-at láttunk, pedig elég kis részén mocorgunk a városnak. Az épületeket is díszítgetik a maguk, ízléstelen módján, de persze ez sem igaz mindenre. Akadnak egész szépek is. A hétvégénk csendes adventi hangulatban telt. Némi sétát kivéve, nem sok mindent csináltunk. Persze voltunk vásárolni, de leginkább otthon voltunk, ami nem csoda, hisz ilyen hidegben nem is szívesen mozdul ki az ember.

Hétfőn izgatottan készülődtünk valamire. Bár legfőképp anyáék. Azt mondták, hogy éjszaka jön a Mikulás, és a jó gyerekeknek hoz ajándékot. Na, ezért kellett annyira izgulni - gondoltam - hiszen nekem akkor semmi okom aggodalomra. Csudijó voltam. Lehet nekik van mitől félni, izguljanak csak ők nyugodtan. Mondjuk azt hittem, hogy ők felnőttek. Szóval ezt kezdem nem érteni. Azt mondták, hogy a Mikulás a gyerekeknek hoz ajándékot, de én láttam, hogy ők is kitették az ablakba a cipőiket. Ez eleve igazságtalan, hiszen nekik mennyivel több minden fér a cipőjükbe, mint nekem. Aztán az is gyanús, hogy a Papáék kislányomnak meg kisfiamnak hívják őket. Most akkor ez hogy van? Azt hittem én vagyok kislány meg a Julcsi meg a Panni. Na de anya? Hogy lenne ő kislány? De a Mikulásos dolog is ezt igazolja.

Szóval miután megtisztítottuk a cipőinket, mindenki kirakta az ablakba, amin a helyiek nagy valószínűséggel csodálkoztak. Persze sehol máshol nem láttunk ilyesmit. Meggyújtottuk a gyertyákat a koszorún, meg más mécseseket is. Anya még valami dalt is elindított, amit mindketten énekeltek. Én nem énekeltem, mert ezt a dalt nem ismertem. De tetszett, főleg ahogy anya táncolt velem.

De aztán végül megoldotta a Mikulás, mert ami nem fért a cipőmbe, azt mellé rakta. Még jó hogy az ablakpárkány elég nagy.

5-én este beöltöztünk Mikulásoknak, és csináltunk pár képet a többieknek. Az én kis ruhámhoz tartozó sapka kicsi lett a fejemre. Anya azt a megoldást alkalmazta, hogy kibontotta a varrást egy picit. Ennek az lett az eredménye, hogy úgy néztem ki, mint egy igazi kis kobold.

Mindezek után nagy izgalomban feküdtünk le, de anyáék még mindig jobban izgultak, mint én. Reggel aztán tényleg csoda volt. Csak ámultam bámultam. Az éjszak folyamán tényleg mindenféle szép dolgok kerültek a cipőmbe és környékére. Az édességet mondjuk nem tudtam mire vélni, de anya azt mondta, hogy az hozzá tartozik a Mikuláshoz. Nem baj, majd ők megeszik, úgy is hozott más hasznos dolgokat is, és ezalatt nem a kesztyűt értem, hanem a kerekes elefántot meg a plüss sündisznót. A sünitől először megrémültem, de azóta már jól megbarátkoztunk. Azt is megengedi, hogy megegyem az orrát.

Anya már teljesen lázban van a hazamenetel miatt, állandóan erről beszél, meg a karácsonyi partiról. Kedden el is mentünk vásárolni neki ezt-azt. Egy ruhán kívül viszont nem talált semmit. Ehhez hozzá járultam én is, mert meguntam, mondtam nekik, hogy most már menjünk haza.

Anya már el is kezdett összepakolni meg készülődni az utazásra. A bőrönd már szinte teljesen össze van készítve.

A lakást már elég jól felfedeztem, megtaláltam a potenciális kapaszkodókat, ahol fel tudom húzni magam. Ez a kedvenc szórakozásom, mert ilyenkor anyáék rögtön ott teremnek mellettem.

A kis fogacskáim már elég jól kocognak, ha valami a számban van. A minap megszereztem apa bögréjét, amiből teát ivott, de irigy volt, nem hagyott benne egy kortyot sem nekem. Viszont a  bögrét nagyon jó volt rágcsálni, csak úgy kocogott a számban.

Apa bőröndjében már úgy tudok kutatni, hogy csak na. Odamegyek, felállok, belehajolok és derékig túrok az érdekesebbnél érdekesebb kincsek között. Nagyon megy. Néha még kicsit megbillenek, aminek következtében kisebb break jellegű mozdulattal a földre huppanok, esetleg a fejem is beverem, de nem gond anyáék úgyis megvigasztalnak.

Az etetőszékemben egész jól elvagyok. Mindenféle jóságokat pakolnak elém anyáék, amivel tudok foglalatoskodni. Ilyenkor azt sem bánom, ha brokkolit akarnak belém tömni. Viszont inni azt kifejezetten szeretek székben, vagy a nélkül, de az mindig jó. Csak anyáék mindig elveszik a poharat pár korty után, mert azt hiszik, hogy nem veszek levegőt. Pedig elhihetik, hogy nem fogok megfulladni. Múltkor anyával ettünk szilvát. Csak keveset ehettem, mert anyának az  én székletem a mániája, de nagyon ízlett. Előlépett első számú kedvenccé. Szegény barack lecsúszott.

Az adventi koszorú első gyertyájának meggyújtása után hipp-hopp eljött a december 1. és el is telt a hét. A koszorút mondjuk elég érdekesen hoztuk össze az utolsó pillanatban. Kész koszorút nem találtunk sehol, de ez önmagában nem lenne baj, mert anya úgy is mindig maga csinálja őket. Csak, hogy anyagot sem nagyon találtunk hozzá. Végül vasárnap apa elszaladt egy utolsó beszerzőkörútra, hogy legalább 4 gyertya legyen, ha más nem is. Úgy volt, hogy mi is megyünk anyával, de nekem nem volt kedvem, ezért elkezdtem sírni, így maradtunk. Fene megy ki olyan hidegbe. Végül apa hozott egy műfenyőből készült koszorúalapot, 4 szép gyertyát, meg néhány díszt. Mivel a gyertyákat nem tudtuk rátenni a koszorúra, így azok belülre kerültek egy kis Rudolf és némi műhó társaságában. A körülményekhez képest elég jó lett. Azt még hozzáteszem, hogy az egész egy vágódeszkára lett installálva, ami persze nem látszik. Úgyhogy időben lett koszorúnk, és este, egy meghitt pillanatban meg is gyújtottuk az első gyertyát. Nagyon tetszett, szép volt. Hétfőn apának el kellett utazni, de azt ígérte, hogy szerdán már itthon is van. Persze nem tudott hazajönni csak pénteken. Nagyon hiányzott, de láttam rajta este, amikor Skype-oltunk, hogy én is neki. Illetve mi, mert biztos anya is hiányzott neki. Valami nyomáspróbát kellett csinálnia, de nagyon nyögvenyelősen mentek a dolgok. Azt mondta, hogy olyan volt, mintha szarból kellett volna várat építenie. De pénteken, mikor végre hazaért nagyon örültünk. Én épp aludtam, úgyhogy mire felébredtem otthon volt. Szeretem az ilyen alvásokat. Vannak alvások, amikor nem változik semmi amíg alszok (persze, mert kb 5 percet alszik - anya), vagy csak rosszabb lesz, mint volt. Az ilyeneket nem szeretem. Meg vannak azok az alvások, amikor annyi minden változik, hogy mikor felkelek nem győzöm felfedezni őket. Mint például most apa hazajött. De volt már, hogy az ágyamban aludtam el és Ferihegyen ébredtem, meg ilyenek. Apa érkezését megünneplendő, na meg az éhséget elűzendő, elmentünk a TGI Friday's-be vacsizni. Életemben először kaptam saját széket étteremben. Anyáék lazacsalit, sajtburgert és skampit ettek, én pedig narancsot meg banánt. Nagyon jól laktunk mindannyian. Az egyik pincérlány hozott nekem egy színezőt, meg három zsírkrétát. Nem tudom mire gondolt. Tudom átlagon felüli vagyok meg minden, na de egy cicalány kiszínezéséhez kék, piros meg barna krétát hozni, finoman szólva is felháborító. A piros kréta egyébként felettébb izgatta a fantáziámat, többször megpróbáltam titokban megkóstolni, de anyáék mindig lefüleltek. Aztán az előbb említett pincérlány véletlen beleakadt a székembe. Nem történt semmi, csak picit meglökött, de láttam anyán, hogy felébredt benne az anyatigris és még egy húzása van a lánynak, aztán szétkapja, mint bolond gyerek a meséskönyvet. De ez nem történt meg, mert apa gyorsan fizetett és leléptünk.

Haza felé gyönyörködtünk egyet a karácsonyfában. Érdekes szerkezet, csillog-villog, színes és szép, de furcsa. Szabályos kúp alakja van. de jó magas. Apa mondta, hogy itt igazi fenyőfa híján gyártanak maguknak. Konkrétan egy kúp alakú fém vázra tesznek fel műfenyő jellegű ágakat. Jó alaposan beborítják az egészet, csak az alakja túl szabályos. A fém vázat csak akkor láttuk, amikor építették. De legalább van.

A hétvégén beszereztünk egy új egységet a tönkrement botmixerhez. Apa talált egy helyet, ahol lehetett kapni ugyan olyan gépet a kiegészítők nélkül. Így csak 20.000 tenge volt. Vagyis összesen 50.000 tengéért van egy botmixer készletünk. Ez alig több, mint 75.000 forint!

A cuccaink még mindig nincsenek nálunk, annak ellenére, hogy már több, mint egy hete a városban vannak. Pedig már igazán szükségünk lenne egy, s másra a dobozokból. Lassan megyünk haza, a cuccok meg még sehol. Lassan ez is a felháborító kategóriát súrolja. Apának már elege van az itt lévő kabátjából és cipőjéből. A sportcipőket már nem nagyon lehet hordani, mert lefagy benne az ember lába, így csak egy marad, amit már nagyon un. Kabát detto. Meg papírok, könyvek, laptop és társaik is hiányoznak, nem ártana már ha megjönnének.

Az autóját sem tudja megvenni apa a csomagjaink nélkül. Van bennük valami fontos papír. Pedig már, ha minden igaz megérkezett, vagy a napokban meg fog.

A héten megpróbáltam felállni, ami tulajdonképp félig meddig sikerült is, csak nem volt zökkenőmentes. Találtam egy jó helyet, ahol fel tudom húzni magam térdre. Csak, amikor elengedtem az asztalt az egyik kezemmel, hirtelen mozogni kezdett a talaj és elvesztettem az egyensúlyomat, amit nem is nyertem vissza többé. Eldőltem, ami bevett szokás nálam, csakhogy most a fejem már magasabban volt, tehát nagyobbat koppant. Fájt, de mivel senki nem foglalkozott velem, ezért feleslegesnek láttam energiát fektetni egy ordításba.

Viszont, amikor a ruhaszárítóval takaróztam be, az igazán fájt, és meg is rémültem. Mondtam is anyának, hogy jöjjön gyorsan és vigasztaljon meg. Bár ő azt állítja, hogy nem adtam ki hangot, de ez nem lehet igaz, hiszen a sírásgombot a legmagasabb fokozatra állítottam, ami halk nem lehet, csakis hangos.

Itt Luca cica, az egyetlen forrásotok az atyraui család botránytalan életéhez. Ezt a TV-ből vettem, csak kicsit átköltöttem, lehet többen megismeritek honnan származik. Nálunk állandóan ez megy. Apa is ezt nézi, mert már minden mást megnézett. Elfogyott 4 évad Jim szerint a világ, 4 évad The Unit, 1 évad Cougar Town, 2 évad How I met your mother, továbbá Generation Kill, Strike back, The Defender, Kaliforgia és sokan mások. (Lassan pótolhatod a készletünket Vass Józsi bácsi!) Így elég jól, de főleg gyorsan telnek az esték. A napi 2-3 óra Skype is sokat lendít a dolgon, de azért néha már nyűglődök. Mondjuk nincs ember, aki ezt nem veszi észre, eléggé látványosan tudom ezt művelni.

Valóban ilyen gyorsan telik az idő. Vasárnap már az első gyertyát kell gyújtani az adventi koszorún. Bár még sosem volt részem benne, de anya meg apa már annyit mesélt erről a karácsonyról és minden hozzá tartozó szokásról, hogy már nagyon várom. Ők nagyon szeretik, biztos nekem is tetszeni fog. Itt ugyan, túlnyomó részt muzulmán országról lévén szó, nem csinálnak ekkora ügyet ebből, de azért lehet kapni egy - két helyen karácsonyi kellékeket. Otromba műfenyőket, meg olcsó kínai műanyag díszeket. Sőt izzósort is árultak az egyik áruházban. Egyféle kéket. De vehettünk volna mellé Sexy Santa jelmezt. Pár apróságot azért beszereztünk, hogy a lakás hangulatát kicsit feldobjuk. Többek között a már korábban említett Rudolfot. Valamint mécseseket, meg a hozzájuk tartozó tartókat, amiket anyáék olyan magasra helyeztek el, hogy esélyem sincs megkaparintani őket. Na nem baj, találok mást. Amit anyáék nagyon furcsállottak, hogy az itteni Mikulás ajándékok egyik oldalán mindig valami sárkány van. Lehet itt a sárkány jön a rossz gyerekekhez? Jobb lesz ügyelnem kicsit. Kinek hiányzik ide Süsü?

Sokat meséltek anyáék az otthoni adventi sokadalomról is. Nagyon jól hangzik, sokkal jobban, mint a karácsonyi falu elnevezés. Várom már, hogy kimenjünk a Széchenyi, a Dóm vagy a Kossuth térre egyet sétálni és melegedni a tábortűznél. Henyabácsi, majd viszünk gyufát!

Jó az amerikaiaknak, mert nekik karácsony előtt ott van a hálaadás, ami holnap esedékes. Az idén nekik így egy 4 napos hétvégéjük van. Meg két ilyen szép ünnep viszonylag közel egymáshoz. A hálaadásra pedig a Halloweennel hangolódnak. Tiszta ünnepdömping.

Az időjárás viszont pont hozzájárul a karácsonyi hangulathoz, mert most is szépen esik a hó. Csak az a baj, hogy még márciusban is hozzá fog járulni, amikor az ember lánya már a háta közepére sem kívánja a havat. Addigra már talán totyogni is fogok, anyáék viszont biztos rám tukmálnak majd valami randa csizmát, amiben még ők sem tudnának menni a 25-30 év tapasztalatukkal, nem hogy én. Apának viszont ideje lenne beszereznie ezt-azt az autóhoz. Mondjuk például jégkaparót, kis seprűt, jégoldót meg ilyesmit. De elsősorban téli ablakmosó folyadékot, mert a benne lévő víz nem annyira célravezető, amikor már az Ural is kezd befagyni.

Tegnap napközben karbantartás miatt elzárták a vizet. Ki is írták az ajtóra, de ezzel mi nem mentünk sokra, felkészületlenül ért bennünket. Ugyan csak pár óráról volt szó, de éppen eléggé kellemetlen volt. Estére viszont helyreállt a rend, és a megszokottnál jóval melegebb víz folyt a csapból. Ez meg is lepett bennünket, mert mire megtelt a kád, a fürdőszobába gyakorlatilag nem lehetett bemenni a gőztől. Ez nekem mondjuk tetszett, de anyáék gyorsan kiszellőztették inkább, és hűtöttek a vízen. Kértem anyáékat, hogy mutassanak egy vízsugarat, hadd próbáljam meg elkapni. Hát Julcsi unokatesóm, én megpróbáltam, de nekem sem sikerült. Két próbálkozás után nem is érdekelt tovább. Viszont próbáld ki, hogy a nyitott szádat odatartod. Na az tök jó. Egyrészt csiklandozza a nyelvem, másrészt iszok. Csupa haszon. Megfigyeltem azt is, hogy anyáék hogy isznak. Valami flakonból ittak vizet, amit én is ki akartam próbálni. Jó helyen, jó időben. Máskor tuti nem hagyták volna, semmit sem hagynak. De a kádban, épp jó kedvük volt, nem boríthattam le semmit... így zöld utat kapott a projekt. Először furcsa volt, az üveg száját teljesen bekaptam, és próbáltam a nyelvemmel visszalökdösni a vizet. Nem sikerült 100 %-osan, mert mégiscsak belefolyt a számba. Ugyan apa azt mondta, hogy szerinte a próbálkozásom után több folyadék volt a palackban, mint előtte, de ez nem igaz. És különben is. Folyadék? Víz, kérem szépen! Lehet kicsit nyálas lett, de az attól még víz.

Apát ma felhívták a költöztetők. Állítólag a kamion, ami a cuccainkat hozza ma megérkezett a városba. Ez önmagában nagyon jó hír, csak még nem iszunk előre a medve bőrére. Még le kell vámoltatni. Az apa által eladott áruk már több, mint három hete megérkeztek Houstonból, de még mindig csak a fele szabadult el a vámudvarból. Elképesztőek, apa szidja is őket nap, mint nap. Mindenesetre reméljük, hogy a mieink nem járnak így, és végre otthonosabban érezhetjük magunkat. Na meg a babakocsi. Végre megjön a babakocsim is, már alig vártam. He-he-he, jó vicc volt, mi? Azért jó lesz már kicsit több ruhából gazdálkodni, és a saját cuccainkkal körülvenni magunkat. Meg végre fel tudjuk tölteni a fényképezőnket, mert annak a töltője a többi ezernyi kábellel együtt érkezik. Tudtuk, hogy nem 1-2 nap a szállítás, de azért ennél kevesebbre gondoltunk.

A minap séta közben olyat láttunk, ami itt sem mindennapos. A folyóparton sétáltunk fölfelé, amikor észrevettünk egy kisfiút játszani egy homokpadon. Aztán kicsit távolabb láttunk egy nénit is, de csak közelebb érve láttuk, hogy az a szerencsétlen teremtés éppen mos. Lehozta a család cipőit kimosni a folyóra. Megjegyzem, hogy anyának legalább kétszer annyi cipője van (még így költözés után is), mint annak a családnak. Mire visszafele jöttünk már nem is voltak ott. Kicsit sajnáltuk szegényeket. Ilyet valószínűleg itt sem sűrűn látni, de alkalmanként Szegeden is el lehet csípni, csak nem a rakparton.

Csók, puszi, Luca cica.

X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X O X

Még mindig akadnak nehézségeink itt-ott. Kicsit körülményes itt minden. Vagyis nem minden, mert 1-2 dolgot pikk-pakk el lehet intézni, mások viszont nagyon nyögvenyelősen mennek. Mondjuk ha beszélnénk oroszul vagy kazahul, akkor biztos sokkal könnyebben mennének a dolgok, de ennek hiányában sokszor segítségre szorulunk, amit vagy megkapunk vagy nem. Nyilván egy sima bevásárlás miatt nem hívjuk rögtön Tányát vagy Alinát, de néha azért jól jön. Így sokszor egy sima bevásárlás is egy egész ébrenléti periódust vesz igénybe, mire megtaláljuk, amit keresünk. Ha egyáltalán megtaláljuk. Apa mindig próbálkozik elmagyarázni az eladó gyévocskáknak vagy málcsekiknek, hogy mit is akar, de nem mindig sikerül. A zsemlemorzsát például az Istenért sem akarták megérteni, de még úgy sem, hogy kinéztük a szótárból és leírtuk. Hasonlóan jártunk a tarhonyával. Ez még nem is nagy csoda, de hogy ma apának egy számítástechnikai boltban nem sikerült nyomtatható CD-t vásárolnia, de még simát sem, az több, mint gyalázat. Azt, hogy Cé Dé, vagy hogy Szí Dí még én is értem. Hát az eladónk nem értette. Egy szaküzletben! Szégyen. Ezért apa inkább hirtelen felindulásból vett egy nagyon profi webkamerát, hogy a drága nagyszüleimmel jobb minőségben tudjak videókonferenciát folytatni. Az a polcon volt, nem kellett segítség.

Mondjuk az is vicces volt, amikor az egyes termékek származását próbálták tisztázni a mélyen tisztelt eladókkal. Például a megfelelő szavak ismerete nélkül megkérdezni, hogy az adott termék ugyan a Földgolyó melyik nemes élőlényének földi maradványa, igen nehéz. Legalábbis röhögés nélkül. Mert azt még egy muzulmán is tudja, hogy a disznó milyen hangot ad, ami nagyjából minden nyelven ugyanúgy hangzik. A többiről nem is beszélve: tehén, birka, ló, csirke és társai. Egyedül a tevével lennénk bajban, de azt is elég egyszerű elmutogatni, púpjai lévén. Jobb lesz ezeket a szavakat is megtanulni, mielőbb.

Az eladók által nyújtott segítség korlátozottsága miatt, így a legtöbb időt az egyes termékek felkutatása jelenti a boltban. Ezt tetézi még a tény, hogy oly logikusan vannak összeállítva a polcok az üzletekben, mint egy kínai szeméttelep, amit ugyan nem tudok milyen, de elég logikátlannak hangzik. Természetesen kezdünk beletanulni ebbe is. A kellő mennyiségű törzsvásárlói kártyára már szert tettünk, úgyhogy apának már van miért bosszankodnia, ha az marad otthon, amire épp szükség lenne.

A közlekedésen már nem mérgelődik, csak az orra alatt dünnyögi, hogy "te született paraszt" meg hasonlóak, amiket szokott. Az autósokkal való udvariasságról már rég leszokott, mert ha el akarsz engedni valakit, akármilyen logikus okból is, a mögötted levő tuti eléd vág, elzárva ezzel az utat minden irányba. Nem zavarja őket, ha egy fél várost tartanak fel, akkor is oda mennek ahova akarnak, ha semmi értelme. Egy kereszteződésben simán megpróbálnak elfordulni a jobb oldali sávból is (3 közül) balra, és nem zavarja őket, ha akadályozzák az egyenesen és jobbra menőket, Valamint az sem, hogy a bal oldali kanyarodósávban már 5 autó áll, hogy elfordulhasson. Mondjuk valószínűleg pont ez az oka. Az állandó dudálás kiiktatása érdekében pedig jó hangosan szoktunk zenét hallgatni. Vagy én ordítok, de ez egyre ritkábban fordul elő. Vettünk pár CD-t, mert a helyi rádióadók hazai toplistája nem annyira a mi ízlésvilágunknak megfelelő, a saját CD-ink pedig még valahol az orosz sztyeppén járhatnak. Bár állítólag jövőhéten megjönnek.

A termékek általában itt még kínaibbak, mint otthon, köszönhetően Kína közelségének. Például a filipsz botmixer, amiért majd' 50,000 forintot fizettünk és ami két hét után megmakkant, és nem cserélték vissza, is Made in China. Még a 25 KZT-s (45 forint) pillanatragasztó sem segített rajta, pedig a kerámia Rudolfot, ami a vásárlástól számított 12 órán belül összetört, meg tudta vele ragasztani apa. Rudolf is kínai természetesen, csak a szeme nem ferde. Szóval annak ellenére, hogy a ragasztó feltűnően olcsó volt még ragadt is. Más viszont elég drága. Az esetek többségében drágábbak az áruk, mint Magyarországon, főleg ha az értékét is nézzük. Például apa evett egy hotdogot, amiért otthon 20 forintot sem adott volna, itt viszont elkértek 7-800 forintnyi helyi fizetőeszközt. Viszont egy helyen jó dürüm dönert adnak, viszonylag olcsón, csak ritkán járunk arra. A közelben lévő kisboltban pedig lehet kapni pelenkát darabra. Felbontanak egy nagy csomagot, és vehet akár 12 darabot is az ember.Az ilyen kisebb helyeken viszont bevett szokás, ha nincs aprója (a nagyon-nagyon apró) a pénztárosnak akkor gyufát ad a megfelelő értékben. Például, ha 10 tengét kellene visszaadnia, akkor ad 2 doboz gyufát, mert annak 5 tenge darabja. Vagy ad 1 darab Orbit laprágót. Borravalót nem fogadnak el, csak a nagyobb éttermekben, és kifejezetten sértve érzik magukat, ha ott akarod hagyni.

Bizony telik. Már több, mint egy hónapja itt vagyunk. Persze még sok tanulni és megszokni való van. Érdekesek ezek a helyi emberek, az kétségtelen. Múltkor láttunk egy figurát, aki pocsolyából mosta a kocsiját. Aztán láttunk egy kazah cowboyt. Veszkócsizmát és usenkát viselt bőrdzsekivel. Megragadó látvány volt. De a legfurcsább, hogy ezek még mindig nagyüzemben nyomják az esküvőket. Mivel az összes pár ide jön a házunk környékére fotózkodni, így volt alkalmunk megfigyelni őket, sőt akár statisztikát is készíthetnénk. Mellettünk van az olasz Renco Hotel, aminek a kertjében készülnek a képek, még hóban is. A másik oldalon, pedig egy nagy tér van, szobrokkal. Itt ma tanúi voltunk egy nagyon romantikus gesztusnak az egyik kísérő részéről. Mivel több pár is volt, így a később érkezőnek várni kellett, s addig az egyik barát a Ladájával kézifékezett a téren. Nagyon gáz volt, de főleg hangos.

Itt a tél. Mivel tavasszal születtem, így még nem volt benne részem, de nem annyira szeretem. Mindig beledugnak, abba az óriási zsákba, amiben meg sem lehet mozdulni. Ráadásul ma apa addig pakolászott benne, hogy teljesen feltöltődtem és amikor puszit adott, ívet húztam a szájára. Ő jobban meglepődött, mint én, de úgy kellett neki. A szél nagyon kellemetlen tud lenni. A folyó kezd befagyni, a szélén már vékony réteg húzódik. De a hóesés szép, ma is esett. Azt el tudom nézni órákig is akár.

Apával ma építettünk egy nagy várat az építőkockákból, amit persze nem sokáig nézhettem, muszáj volt megsemmisíteni. A múltkor meg az egyik fiók eredeti funkcióját szüntettem meg, és alakítottam polccá. Addig - addig csimpaszkodtam rajta, hogy elérjem a beltéri egységet a TV alatt, hogy letéptem az előlapját, ami rám esett. Úgy megijedtem, hogy elfelejtettem sírni, viszont az adag, ami három napja bántotta a pocimat, gyorsan kiszaladt. Így még jól is jött a dolog.

Tegnap apa főnökével lett volna üzleti vacsorám a Renaissance Hotelben, de elaludtam, úgyhogy elmaradt. Apa elment helyettem, mondtam neki, hogy intézkedjen.

Egyszer már elaludtam időben, de az csak véletlen volt. Meg is bántam, ezért másnap jó sokáig fent maradtam.

Apát ma is megállították a rendőrök, pedig nem csinált semmit. Biztos gyanús volt nekik. A vámosoknak is mindig az a reptéren. Kevés értetlenkedés után apa jobbnak látta, ha az összes létező papírját a rendelkezésére bocsátja, aztán nézegesse, amelyiket akarja. A végén megkérdezte, hogy vengerszki? Amire apa azt mondta, hogy da. Ezután a daszvidányia következett, tisztelgés kíséretében. Hiába, az én apukámnak még a kazah rendőrök is tisztelegnek!

Az elmúlt két hét folyamán a lakásban fellelhető több, mint 50 spotlámpából legalább 10 szüntette be áldásos működését. A hagyományos izzókból is vagy négy. Fényben mondjuk még így sincs hiány, és ameddig csak simán kiég, addig rendben is van a dolog, hiszen ez a dolguk. Egy ideig égnek, aztán már nem. De ha ezt 20 perccel a betekerésük után teszik ketten is, akkor apa okkal haragszik az izzógyártók minden istenére. Az egyik spotlámpa sem akarta az elmúlás hagyományosan, számukra előírt módját választani, hanem úgy döntött ő még az utolsó energiáival nyomot hagy ezen a világon. Ez a nyom az asztalon lévő terítő makulátlanságán esett, amibe a szétrobbanó szpotlámpa egy darabkája beleolvadt. Apának lesz mit szerelnie a hétvégén.

A konyhában nagyon sok érdekes dolog van, amiket sosem kapok meg. Így kénytelen vagyok megszerezni magam. Ha anyáék nem figyelnek, akár egy kicsit is, rögtön vadászni indulok. Ma két célpontom is akadt. Először egy nagy, kihúzva hagyott fiókot próbáltam meg átkutatni, de anya időben észrevette és becsukta. A másik a mosogatógép volt. Amikor hallótávolságon belül értem, csöndben folytattam tovább a lapos kúszást. Az áldozattól 2 méterre meglapultam, hogy nehogy észre vegyen, és vártam a megfelelő pillanatot, hogy megtámadhassam. Ez sajnos nem jött el. Most apa volt résen és mentette meg a mosogatógép életét.

A lakásban már egészen otthonosan mozgok, csak néhány tárgy (fotel) és fal néha útban van. Ezeken akár hogyan is próbáltam, még nem sikerült átjutnom. Próbáltam már fejjel előre, lábbal előre, laposan, ésszel és erővel. Egyszer még rágcsálással is, de teljességgel hatástalannak bizonyult az összes általam ismert módszer. Lehet anyáéknak igaza van, és ki kell kerülnöm ezeket az utálatos útban lévő dolgokat. Valamint további finomításokat kell eszközölnöm az osonási technikámon, mert anyáék mindig nagyon hamar megtalálnak. Valószínűleg az egyesével elhagyott zoknijaim és a folyamatos kis nyáltócsák nagyban segítik a munkájukat. Azt mondják olyan vagyok, mint egy kis csiga. Na de nem sokáig, majd szaladnak ők még utánam, csak várják ki.  

Szinte egyik pillanatról a másikra beköszöntött a késői "nyár" után az ősz, vagyis inkább a tél. Először csak kicsit lehűlt és elkezdett fújni a szél, de úgy, mintha sose akarná abbahagyni. Nem nagyon van 3000 km-es körzetben semmi, ami útját állná, úgyhogy meg tud lódulni. Elég csípős volt a levegő. A cuccaink pedig még sehol. Én jól elvoltam a macibundáimban, csak az orrom hegye fázott kissé, de anyáék fáztak. El is mentek venni ezt-azt. Elsősorban téliesebb cipőt. De bementünk egy üzletbe, ahol anya nézett magának egy kabátot. A világ legszebb anyukája még szebb volt benne. Szép fekete, finom tapintású, puha kabát volt. Az eladó bácsi hozott egy pohár vizet és leöntötte vele, hogy bizonyítsa vízállóságát. Nos 250.000 helyi pénzt akartak kérni érte apától, aki ezt nem akarta odaadni. Végül már 200.000-ért is elhozhattuk volna, de állítólag még az is nagyon sok pénz. Ha jól emlékszem 3 gyerekszobát raknának össze belőle. Így anya kénytelen volt egy rózsaszínű Timberland bakanccsal vigasztalódni, ami viszont remekül harmonizált az Árkádból származó kabátjával. Mindenféle szavakat mondott, amiket én még nem ismerek, hogy Bershka, meg Promod, meg Stradivarius, de addig jó apának, amíg még én nem tudom, hogy mik is ezek tulajdonképp. Olyat is mondott anya, hogy már csak egy színben passzoló táska hiányzik, amire apa csípőből vágta rá, hogy hát persze. Némi iróniát éreztem a hangjában, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mi az. Mindenesetre már alig várom, hogy belenőjek és lenyúlhassam anyától a cuccait! (Lassan a testtel! - anya)

Az egyik ilyen szeles napon kimentünk sétálni a város főterére, ahol Mahambet és Issatay szobrai vannak. Jó nagy emberek voltak, legalábbis a szobraik azok. Lovon ülnek és őket sokkal kevésbé zavarta a csontig hatoló hideg szél, mint bennünket. Így nem is sokáig élvezhették kellemes társaságunkat, inkább hazamentünk. Anya azt szokta mondogatni, hogy megyünk sétálni, hogy nagyra nőjek. Hát ilyen időben inkább nem növök.

Aztán további érdekes változások történtek. Egyik reggel, ébredés után apa odavitt az ablakhoz, és minden csupa fehér volt. Nagyon tetszett a látvány, de nem tudtam hova tenni. Az ablak előtt kis fehér pelyhek szállingóztak. Pont olyanok voltak, mint a lakásban szaladgáló porcicák, csak fehérek. Na ezeket is jól összeszedem majd, csak jussak ki oda, gondoltam. Nem sokkal később el is indultunk sétálni. Először anyáék belegyömöszöltek az új overálomba, ami állítólag nagyon szuper. Na akkor hordják ők. Én cseppet sem élvezem. Aztán mikor kimentünk megtámadtak a kis fehér porcicák. Rengetegen voltak, és csak jöttek és jöttek. Már nem tetszett annyira. Az arcomat ostromlók először megcsikiztek, aztán hirtelen vízzé váltak. Túl sokan voltak, kénytelen voltam anyáékhoz fordulni segítségért. Mondtam is nekik, hogy ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ, de ahelyett, hogy segítettek volna, csak elkezdtek gyorsabban sétálni. Szívtelen szülők.

Mivel még mindig nem érkeztek meg a cuccaink, így folyvást a hordozóban cipelnek anyáék. Azt mondják, hogy jöhetne már az a babakocsi végre. Nem mindegy? Úgy sem ülnék benne. Jó nekem ez így. Mondjuk legalább a bevásárlásnál tudnának bele pakolni. Otthon is erre használtuk legtöbbször. A helyiek elég jókat szoktak derülni rajtunk, amikor megjelenünk valahol. Mindenhova én megyek be először, ami érthető, hisz én vagyok a főnök.

Igazándiból nem szenvedünk hiányt semmiben. Én különösen nem. De azért jó lenne már, ha megjönne a szállítmányunk. Kicsit otthonosabban éreznénk magunkat. Anya tudna kicsit változatosabban öltözködni, apa tudna kicsit XBOX-ozni vagy Nintendózni velem. Nekem nincs bajom semmivel, anya bepakolta az összes ruhámat a bőröndbe, úgyhogy én nem panaszkodhatok ilyesmire. 1-2 játékom mondjuk hiányzik, de így is van elég. A nappalit egy pillanat alatt be tudom borítani vele. Főleg mióta apa hozott nekem egy hatalmas építőkocka készletet. Szép, nagy színes darabjai vannak, jószép nagy várat lehet belőle építeni. Meg kaptam egy műanyag teke készletet is. Apa azt mondta, hogy kiskorukban pontosan ilyenjük volt. Kiskorukban? Ők is voltak kicsik? Mondjuk szerintem azt inkább magának vette, mint nekem. Az biztos, hogy többet játszik vele, mint én. Múltkor beszélt valami szobai minigolf készletről is. Az hiányzik még, hogy azt is rám fogja, hogy nekem vette. A fürdőkádban is van elég játék. Apa vett egy snowboardozó jegesmedve készletet. Na ez nem aratott osztatlan sikert. A mackók le tudnak csúszni a lejtőn, be a vízbe, aztán van egy felvonó, amivel fel tudnak menni, de annak ijesztő hangja van, ami pedig tudvalevő, hogy a sífelvonóknak nincs, így itt valami csalás kell legyen.

A fogacskáim csak kínoznak, de a világért sem akarnak kibújni rendesen. Anya azt mondja, hogy látja őket, többet is, amit nem hiszek, mert nem is hagyom, hogy belenézzen a számba. Nézegesse a sajátját. Nem is értem, hogy minek az embernek fog, csak a baj van velük, és különben is olyan jól elvagyok én a pépes dolgokkal, de leginkább a tejcsivel.

Az első hétvége maratoni vásárlásai után és nagyságrendekkel könnyebb pénztárcával (bankkártyával) köszöntött ránk a második hét. Az időjárás még jobb, mint kishazánkban, így jó nagyokat sétálunk, levegőzünk. Még engem sem gyömöszölnek bele anyáék azokba az utálatos bundákba, amibe úgy érzi magát az ember, de legfőként a baba, mint egy keresztre feszített Michelin baba. Úgyhogy jól érzem magam, csak még mindig furcsa, hogy a fürdés és az éjszakai alvás között olyan sok idő telik el. Ez láthatólag anyáékat is zavarja, tulajdonképpen csak őket zavarja. Egyik este apa odavitt a falióra elé és el kezdte magyarázni, hogy mit jelentenek azok a pálcikák, meg hogy már rég aludnom kellene, meg ilyenek. Nem is tudom mit gondolt, magasról leszarom. Majd alszok, ha fáradt vagyok. Nekem csak az tűnik fel, hogy itt Kazahsztánban nagyon hamar besötétedik ébredés (2PM) után. Térülök-fordulok és már sötét is van.

A hétvégi bevásárlások eredményeit élvezem. Rengeteg szép dobozt vettek nekem anyáék. Nem is értem mindek pakolnak beléjük mindenféle kütyüket, úgyis a doboz a lényeg. Mondjuk a tartalmuk sem  teljesen érdektelen. Volt egy, ami különösen izgatta a fantáziám. Sok-sok csillogó apróság tartozott hozzá. De nem kaptam meg valamiért, aztán amikor anya csinált vele valamit a konyhában, olyan hülye hangja volt, hogy megijedtem. Eldöntöttem, hogy nem is érdekel továbbra. Azóta már tönkre is ment, mert ez volt a korábban említett botmixer. Ráadásul anya rosszabbnál rosszabb dolgokat készített vele nekem, és próbálta azzal az idétlen piszkafával a számba tukmálni. Mindenféle szétfőtt növényeket darált le és adta nekem. Egye meg ő, ha annyira egészséges. Én nagyon jól elvagyok a tejcsivel. Annál úgy sem találtak még ki jobbat. Volt egy növény, ami olyan volt, mint egy pici zöld fácska. Na azt kifejezetten utáltam. Azt a másikat csak csak megettem, de attól sem voltam elragadtatva, egyék csak a majmok.

Nem tudom mit vártak tőlem, de ők is panaszkodtak, hogy semmi sem olyan, mint otthon. A legviccesebb mondjuk anya krumplis tarhonyája volt, ami végül valami egészen más lett. Azóta sincs neve. Rakott krumpli állítólag hasonlított az otthonira, de a legjobban a paprikás krumpli sikerült. Hús levest viszont nem nagyon kell főzni, ugyanis répával meg krumplival elég sovány lenne. Karalábét és társait viszont nem találunk.

A várost kezdjük megismerni, apa kezdi felvenni az itteni közlekedés ritmusát. Ritmusnak mondjuk túlzás nevezni, hívjuk inkább káosznak. A Hyundait már visszavitte apa, amit először bérelt, és amivel először megbüntette egy helyi cövek közeg. Nem adott elsőbbséget a zebránál egy gyévocskának. Valahogy megértette a bizonytalanúrral, hogy nem kellene megbüntetnie. Tulajdonképpen rám fogta, hogy nem akart nagyot fékezni, mert aludtam, a gyalogos meg még messze volt. Még hogy én aludtam az autóban! Naívak ezek az itteni  rendőrök. Végül apa 10.000 tengéje bánta, de végül is megúsztuk. Persze én voltam az oka, mert ágyat venni mentünk nekem. Nekem. Ágyat. Minek? De hát kellett nekik...Vettek volna inkább játékokat az árából, én nagyon jól elvoltam az ő franciaágyukban, középen. Mondjuk apa panaszkodott reggelente, hogy 40 centin kellett aludnia, mert amilyen kicsi vagyok, olyan nagy helyet tudok elfoglalni. Állítólag. De én nem hiszem, mert éjszaka (ennek mondjuk nem kellene nevezni a hajnali 3-4 és délután 2 közötti időszakot, amit alvással tölt) alszok és nem helyet foglalok. Beszélnek össze-vissza.

Anya az első hét után azt mondta, hogy olyan benyomása van itt, mint Cipruson. Én nem emlékszem, hogy voltunk valaha Cipruson, pedig mindenre emlékszem. Voltam már Györkönyben, ahol 7 embert nem hagytam aludni. Voltam Sátoraljaújhelyben, ahol csak anyát nem hagytam aludni és részt venni Bohus Zoli bácsi lakodalmán. Az esküvőt illedelmesen kivártam, aztán elegem lett. Voltam már Balatonberényben, ahol fürdeni nem hagytam anyát, de a Matula kunyhót, már csak tiszteletből is, csendben néztem meg. De Ciprusra nem emlékszem. De ezek után nem is kell oda mennem, hiszen olyan, mint itt.

Apa most egy Nissan Murano-t bérel. Ez valamivel jobb, mint az előző kocsi, de azért ebben is szoktam kínlódni, bár lehet, hogy csak megszokásból. Na nehogy má! Ezen van tetőablak, ahol ki tudom dugni a fejem, ha hagyják. De nem nagyon hagyják. Nem hagynak ezek semmit. Azt a csipogó fekete izét se rágcsálhatom sose, amit apáék a fülükhöz szoktak tartani és beszélnek vele. Meg azokat a madzagokat se, amik a falba vannak bedugva. A szétnyitható rengeteg gombos világító cuccról, ami elé állandóan leültetnek nem is beszélve. Elvárják, hogy ott üljek órákat, de nem hagyják, hogy én is nyomogassam azokat a billentyűket, vagy, hogy megrágcsáljam. Pedig olyan ínycsiklandóan néz ki, pont jól meg tudnám vele vakarni az ínyemet. Ehelyett azt a kis hülye fogkefét dugják állandóan a számba és nem értik meg, hogy nem jó semmire. Egyszerre 6 fogam akar kinőni elöl, arra nem elég egy fogkefe.

A lakást már nagyjából felfedeztem. Tudom, hogy akárhová tesznek is le, el tudok jutni anyához, akármerre is indulok. Azért jó, hogy ilyen nagy felület van laminált lappal burkolva, mert rengeteg kergetni való porcica akad. Anya csak porszívózza őket nap, mint nap, de én akkor is megtalálom őket! A fürdőt kifejezetten szeretem. Minden este jó nagyot pancsolok. Hárman is beférünk egyszerre, és a víz tele van buborékokkal. Ezektől először megijedtem, de aztán megkedveltem őket. Kellemesen csiklandoznak. A víz hőmérsékletét nem mindig találják el, bár ha jól figyeltem meg, akkor 8 és 9 óra között nem érdemes próbálkozni, mert nem elég meleg a víz. Apa valami bojlerről beszél már az érkezésünk óta, de még azóta sem tudom, hogy mi is az tulajdonképpen.

Anya rendíthetetlenül próbálkozik a főzéssel, de a palacsintán kívül még nem sikerült mást csinálnia, ami pont olyan, mint otthon. Azt hiszem lassan letesznek erről. Nem értem, nekem ugyanolyan a tejcsi. Egyszer mondjuk csinált sajttal töltött, békönbe tekert, sült virslit. Az eléggé ízlett nekik. Persze, hiszen a szalonna Magyarországról volt importálva. Köszönjük Borsi Hús Rt. Szóval a Nokián kívül már van egy termék, amit otthon gyártanak. Ez is valami. A bocitejek viszont nem hasonlítanak az otthonira. Kipróbáltak már vagy 10 félét, de mindnek furcsa íze van. Apa a kávékat is nagyon szidja, azt mondta, hogy nem ivott egy jó kávét, mióta eljöttünk. Még szép, hisz itt nincs Kőkorsó.

Vasárnap, érkezés után anyáék ráébredtek, hogy éhesek, viszont a háztartás még meglehetősen hiányos. De szerencsére apa az augusztusi útja során vásárolt ezt-azt, amit itt hagyott, így tudtak mit enni. Konkrétan Nestlé Kosmostars nevű gabonapelyhet vízzel és őszibarack befőttel. Miközben magamban nevettem, hiszen az én ellátásom biztosított és mindig rendelkezésre áll, valamint kiapadhatatlan, láttam rajtuk, hogy a semminél ezerszer jobb volt. Szóval ez volt az első vacsijuk Kazahsztánban.

Hétfő reggel, inkább délben, ébredés után anyával izgatottan mentünk az ablakhoz, hogy világosban is megvizsgálhassuk a környéket. Érdekes látvány volt, szokatlan. Minden más volt, mint otthon. A kövek, a lámpaoszlopok, a táblák, a fák, az emberek... minden.

Mivel apának kedden már el is kellett utaznia, így egy gyors helyzetfelmérés és listaírás után elindultunk bevásárolni, hogy legyen mindenünk, amíg haza nem jön. Autónk még nem lévén, taxival kellett mennünk, ami sokkal körülményesebb volt, mint gondoltuk. Hívni kellene egy taxit. De hogyan? Apa felhívta Alinát, akit később én is megismerhettem. Ő hívott nekünk taxit, aztán szólt, hogy lent vár a kocsi. Elmentünk az Ardager nevű bevásárló központba, ahol az élelmiszerbolt előtt körbesétáltunk, hogy anyával felderítsük apa fizetésének potenciális vesztőhelyeit. Aztán átmentünk a Ramstore nevű szupermarketbe. Jól bevásároltunk, vagy 15 szatyornyi mindent. Mehetünk haza. Újra hívtuk Alinát, ő újra hívott taxit... Nagy nehezen felcuccoltunk. Főleg apa, meg persze anya is. Túl vagyunk az első bevásárláson Atyrauban.

Jó sok első dolog történik velem/velünk mostanában.

Délután elmentünk sétálni. Az Urál folyó partján ballagtunk fölfelé, a kis homokpad felé, ahol gerillahorgászni szoktak a helyi erők. Érdeklődve figyeltem őket, meg a kecskéket legeltető bácsit is. Apáékkal sokat voltam horgászni, láttam már ezt azt, de ilyet még nem. Volt olyan bácsi, akinek még csak olyan pálcája sem volt. Csak megpörgette a madzagot, amivel akár egy kisebb fajta traktort is ki lehet húzni a ganéból, és besuhintotta a vízbe. Kifogott halat nem láttunk. Nagyon nem csodálkoztunk, mert azt a vastag damilt még a vak halak is észre veszik. De volt, aki használt horgászbotot, de elég nevetséges kis szerkezet volt. Szerintem apától komolyabbat fogok kapni majd játszani. De kitartóan ücsörögtek mellette. Kapásjelzőnek kicsi csengettyűt tettek a bot végére, vagyis Feeder jellegű módszerrel horgásztak. Ennek megfelelően a botok is érzékenyek voltak, akár egy betonoszlop.

Anyáék arról beszélgettek, hogy mi micsoda. Ez itt ez, az ott az... De engem csak azok az érdekes állatok izgattak, amik tudnak járni meg suhanni a levegőben és olyan furcsa színük van, mintha mellényt viselnének. Pincérvarjak. Milán szavaival élve. Naphosszat el tudnám nézegetni őket. Szóba került Európa meg Ázsia is, de nem értettem. Állítólag mi Európában lakunk, de a folyón túl az már Ázsia. De hát ott is minden ugyan olyan, mint itt.

Este apa készülődött, aztán korán reggel jöttek érte. Itthon maradtunk anyával.

Mivel még nem volt autónk, meg anya ha lett volna se indul el sehova, még ha fizetnek se, így nem nagyon mocorogtunk, hanem inkább úgy döntöttünk, hogy alszunk amíg apa haza nem jön. Csak pár nap. De anya megéhezett, így átsétáltunk a közelben lévő Ideal nevű boltba. Vettünk ezt-azt, vagy legalábbis valamit, amiről azt hittük, hogy valami más.

Aztán szerdán délután apa már haza is jött.

A csütörtök még autó nélkül telt, míg végül pénteken apa végre bérelt egy autót, amivel közlekedhettünk.  Ekkor kezdődött a végeláthatatlan vásárolgatás. Üzletről üzletre mentünk és nem kis összeget hagytunk ott minden egyes boltban. Egy kisebb vagyont. Anya szavaival élve csak szükséges dolgokat vásároltunk. Apa nem feltétlen osztotta a véleményét, de csöndben tűrte és fizetett, mint a katonatiszt.

Vettünk például egy Philips botmixer készletet, mindenféle szuper kiegészítőkkel, ami azóta már be is adta a derekát. 3 hét alatt! Kb négyszer használta anya. Szörnyű, bezzeg a régi szép időkben, megbízhatóak voltak a termékek. Ráadásul 30.000 KZT-be került. Apa kitért a hitéből, amikor anya megmutatta neki. De egy kicsit előre szaladtam.

A hétvége gyakorlatilag a vásárlásról szólt. Egy csomó pénzt elköltöttünk, de én alig kaptam valamit. Szóvá is tettem, valahogy így, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÁÁÁÁÁÁÁÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ! Egy laza órán keresztül.

Mint említettem igen korán kellett kelnünk, pontosan 2 óra 30 perckor, hogy kényelmesen elérjük a gépet. Na ez hiú ábránd maradt. Tulajdonképp nekem nem is kellett korán kelnem, csak anyáéknak. Én annyit tapasztaltam az egészből, hogy elaludtam a szokásos helyen és valami nagyon nagy és fényes épület előtt ébredtem. De közben zajlottak az események. Papa Mercijébe nem fértek be a csomagjaink. Hiába, kicsi az az autó. 3-kor hívtuk a Lackót, hogy jöjjön, majd az ő 2 üléses, tűzpiros GT-jébe beférnek. Persze nem vette fel, viszont Móni igen. Így teljesült a vágya is, hogy felkísérhet bennünket a reptérre. Jöttek is amilyen hamar csak tudtak, de azért már késésben voltunk. Jól indul. Az utazás csendben telt, szinte alig szólt valaki. Részben mert én még aludtam. Éppen a reptérre érkezéskor ébredtem fel. Először jártam életemben Ferihegyen, ami már nem is Ferihegy, hanem Liszt Ferenc repülőtér, vagyis Lisztferihegy. Anya pocakjában mondjuk már jártam itt. Mivel késésben voltunk így becsekkoltunk és pár gyors puszi után mentünk is befelé. Így itt sem volt idő sírni. Annál inkább a reptéren és a kocsikban hazafelé.

A security controll jól ment és gyorsan, nagyon kedves volt az illetékes. Aztán már mentünk is a kapuhoz, mert csak pár perc volt beszállásig. Rám való tekintettel elsőként szálltunk be a gépbe. Nagy sikert arattam a csúnya holland KLM-es alkalmazottak között. A leghátsó sorban volt helyünk, apa direkt ide kérte, mint később kiderült nagyon helyesen. Aztán elérkezett a felszállás, amitől anya lassan egy éve, egyre erősödő intenzitással rettegett. Ebben némi részem nekem is volt, nem alaptalanul aggódott. De hiábavaló volt az aggodalom, mert apukámtól örököltem a repülés és repülőgépek iránti (kezdeti, hiszen később ő is megutálta őket) vonzalmat. Nagyon jól tűrtem a repülést, egy szavuk sem lehetett rám.

Egy gyors alvás után már Amsterdamban is voltunk. A reptéri gépfolyosó nem működött így lépcsőn kellett kiszállnunk. Méghozzá a hátsón, így utolsókból lesznek az elsők alapon mi szálltunk ki leghamarabb. Kimentünk az épületből, hogy egy kicsit a friss levegőn legyünk, és felhívtunk mindenkit. Az érzelmek vihara közepette anyának igen nehezére esett mamával beszélni, apa kellett, hogy befejezze. Aztán felhívtuk keresztmamiékat is, hogy jól leszidjuk őket, amiért nem ugrottak át megnézni bennünket, hiszen ott laknak egy köpésre.

Az épületbe visszamenve durva látvány fogadott bennünket. Hollandiában akkor volt az őszi szünet és úgy tűnt, hogy ennek örömére az egész ország utazni akar. Ráadásul mindenki repülővel. Rengeteg fiatal volt és óriási sorok. Többen nagyon vidámak voltak, úgy holland módra és kint szoknyában meg pólóban randalíroztak, holott mi nyakig begombolkozva is fáztunk. Beálltunk a sorba, de egy kedves reptéri alkalmazott előrevitt bennünket, hogy ne kelljen várnunk. Ezt is nekem köszönheti apa és anya.

A határőrnek is tetszettem, hosszasan nézegette az útlevelem és megkérdezte, hogy "Lúká?" Kis butus, hiszen a C, az C és nem K.

Mivel kezdtem fáradni így siettünk egy jó helyre, ahol anya meg tud etetni. Apa bevitt bennünket a KLM Crown Lounge, biznisz váróba, de az utolsó pillanatban, mert már majdnem elvesztettem a türelmemet. Jó hely, ingyen ettünk-ittunk, pelenkáztunk, aludtunk, hisz volt pár óránk a gép indulásáig.

Dél után szállt fel az Air Astana KC904-es járata, amin 5 órát kellett eltöltsünk. Anya továbbra is rettegett, fogalmam sincs miért. Most az első sorban ültünk, saját ülőhelyem is volt. Egy hármas sort birtokoltunk. Végig furcsa kinézetű lányok jöttek-mentek előre-hátra, nem értettem mit szaladgálnak annyit. Sőt még valami furcsa bábszínházat is játszottak egy hevederrel, meg valami furcsa műanyag orrszívóval, ami sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint amivel anyáék szoktak engem kínozni. A repülés jól telt, ennek a gépnek is kipróbáltuk a mellékhelységét anyával. A KLM-é jobb volt. Már sötétedett, amikor Atyrauba érkeztünk. Pont elaludtam, amikor a pilótabácsi megkezdte az ereszkedést. Amikor leszállt a gép és ki kellett szállni felébredtem és nagyon haragudtam az összes pilótára és utasra, mert nem hagytak aludni.

A kiszállás és az országba történő belépés kazahosan körülményes volt. A határőr bácsi itt is hosszasan vizsgálta az útlevelem. Úgy látszik bejövök a határőröknek, bár eleinte nagyon szigorúan nézett rám. Anya azt hitte, hogy hazaküld bennünket. De a mosolyommal levettem a lábáról és beléptetett bennünket.

A fél tonnányi csomagunk összegyűjtése után kijutottunk az épületből, ahol a sofőr kellett volna, hogy várjon minket Ms. Luca Tajta felirattal, de nem várt. Hát vártunk mi. De nem jött. Apa szaladgált és telefonálgatott. A magyar mobiljáról, úgy kb hetvenezernyit. Aztán fogott egy taxit, amibe már épp bepakoltunk, amikor megérkezett a Borkit autója és szaladt a sofőr, kiabált, hogy ne szálljunk be, mert megjött. Még szerencse, mert a taxis Passátjába aligha fértünk volna be a csomagjainkkal. De neki L200-asa volt, és platón elfért minden. Teljesen besötétedett, mire beültünk a kocsiba, így csak a  rengeteg fényt láttuk az új városból.

Minden olyan FURCSA volt. Út közben apa beszélt valamit a sofőrrel, de nem értettem. Azokat a szavakat még sosem hallottam, olyan furcsán is hangoztak. Láttam anyán, hogy ő sem érti, furcsa volt. De a furcsa ábrázatú, aranyfogú ember értette, és haza hozott bennünket. Nagy nehezen felpakoltunk a 3. emeletre. Apa kinyitotta az ajtót és beléptünk leendő otthonunkba.

Éreztem anyán, hogy furcsa érzés keríti hatalmába. Körbejártuk a lakást és gyorsan felmértem a potenciális összetörni és elrontani valókat. Itt már nagyon későnek tűnt az idő és fáradt is voltam, de mégsem éreztem, hogy este van. Inkább késő délutánnak tűnt. Ez a későbbiekben is csak erősödött.

Szóval megérkeztünk. Ez az a hely, ahol a következő pár évben élni fogunk. Furcsa. Nem rossz, de furcsa. Sőt érdekes, látom, hogy anyáék is meg vannak lőve kicsit.

A hosszú-hosszú előkészületek után, apa houstoni utazását követően (ahonnan rengeteg jó dolgot hozott, ő volt a Mikulás) felgyorsultak a dolgok. Hipp-hopp elérkezett az utazás napja. Muszáj volt pörgetni az eseményeket apa folyamatban lévő munkái miatt. Az utolsó 2 hét a pakolás idegtépő hangulatában telt. Ebből én nem sokat tapasztaltam ugyan, élveztem a lakáson eluralkodó káoszt. Mindenhol dobozok, érdekesebbnél érdekesebb megszerezni és megenni való tárgyak. Anyáék szortíroztak, csomagoltak, pakoltak állandóan. Tajta papa és mama is eljött segíteni, Dezső papa meg Marika mama a Lőwyn csak szaporodó zsákokat, dobozokat, kacatokat próbálták elhelyezni. Anyáék kiárulták a háztartást. Eladták a fejem felől a drága jószép gyerekszobámat. A kedvenc ágyamat, pedig milyen sok időt töltöttem benne. A hat hónap alatt kb. a 60 percet is elérhette. A bútoraimat Kisznyér Ádám "örökölte", a háztartás nagy részét pedig Vass Bence szülei vásárolták meg, lévén ők költöztek a Csíz utca 2/3-ba, ahol apa és anya közös élete kezdődött és ahova én is hazakerültem a csodálatos születésem után.

Az utolsó hét elég sűrű volt. Szerdán reggel még a költöztetők érkezése előtt gyorsan elszaladtunk az új Árkád bevásárló központba, ahol bevásároltunk egy csomó könyvet, amit elküldtünk. Mire haza értünk a költöztetők már vártak. Nagyon gyorsan bedobozolták és kihordták a szállítandó dolgainkat. 28 dobozunk lett, 5 köbméter és valamivel több, mint 500 kilogramm mennyiségben.

Csütörtökön megint az Árkádban voltunk, mert Kisznyér Sanyi áthozta a pénzt. Anyáék gyorsan el is költötték. A szobám árát! Persze én is kaptam sok mindent. Délután pedig útra keltünk és elmentünk Szolnokra egy utolsó látogatásra. Sötét volt már mire odaértünk, Szikra nagyon örült nekünk.

Péntek reggel apa bement a céghez leadni az autót. Én anyával és Csaba papával dél körül mentem érte, hogy menjünk a szolnoki dédit meglátogatni. Addigra apa érzékeny búcsút vett a Mondeotól és a régi kollégáktól. A dédi nagyin örült nekem és csak sopánkodott, hogy milyen messzire megyünk. Apa beszélt Jaczkó atyával, a pappal, aki összeadta őket, de sajnos nem volt Szolnokon így nem tudott bennünket megáldani a nagy út előtt. Zsóka mamának nem kellett aznap dolgoznia mert a főnöke megsajnálta, így miután haza mentünk mindannyian elindultunk Kisújszállásra Dezső papa gyárába bulizni. Céges birkapörkölt főzés volt, ahova mindenki meg volt hívva. Állítólag nagyon finom volt a pörkölt, de én leginkább a kedvenc csemegémmel csillapítottam éhségemet. Anya megpróbált a papa szobájában elaltatni, de nem nagyon hagytam magam. Aztán anya Thaliájával elindultunk haza. Nem nagyon élveztem az utazást. Konkrétan Túrkevétől ordítottam, ahogy a csövön kifért. Nem hagytam, hogy anya elbúcsúzzon a kisautójától, kb 2 kilométernyit tudott vezetni, mert nem lehetett bírni velem. Anyáék már mindenféle következtetéseket levontak, hogy én nem szeretem a francia és a német kocsikat, meg ilyenek. Pedig szó sincs erről, egyszerűen csak uncsi az utazás. Végül megérkeztünk Szegedre és ránk köszöntött az utolsó előtti este.

Úgy terveztük, hogy szombat reggel megyünk babaúszni, de átaludtam, így nem mentünk. Ez jó taktika, megjegyzem, hogy később is be tudjam vetni nem kívánatos programok ellen. A délelőtt a maradék pakolásával telt. Megérkeztek Zsóka mamáék és a nap hátralévő részét Dezső papáéknál töltöttük. Jó volt, mert ott volt (majdnem) mindenki. Összes papamama, szegedi dédi, Móninéni, Lackóbácsi, Zeki, sőt még Komlósévi is beugrott. Lackójával! Ez nagy szó!

Zsókamamáék 6 óra körül elindultak haza. Papa gyorsan bepakolta mamát a kocsiba mielőtt elsírta magát és már mentek is. Én az ablakból integettem nekik, mert hideg volt kint.

Aztán mi is haza mentünk, mert még be kellett pakolni a bőröndöket is. Nap közben még gyorsan venni kellett egyet, mert nem fértünk bele a meglévőkbe. Az újjal együtt is nehezen!

Eljött az utolsó este. Kicsit szomorkásan meghitt hangulatban telt a szinte üres lakásban. Egy nagyon rövid éjszaka várt ránk, hiszen 2:30-kor kellett kelnünk.